Ezt is megértük! Lassan leteszi a lantot a jó öreg „Vörös Ördög”. Bár a show azért még megy tovább, három, vagy akár öt évig is eltarthat a búcsúturné, de 2026. január 23-án megjelent a Megadeth utolsó stúdióalbuma. Persze többen megkérdőjelezik ezt, de a stílszerűen self-titled lemez hallatán én simán el is hiszem ezt Dave bátyónak. Egy olyan, technikailag nem, de tartalmában egyértelműen záró nóta, mint a The Last Note hallatán bennem szemernyi kétség sincs afelől, hogy hősünk komolyan gondolja a búcsúzást. Ráadásul nem csak ez az egy dal szövege utal arra, hogy kész, ennyi volt. Legalábbis ami a lemezkészítést illeti. Mondjuk, azt simán elképzelhetőnek tartom, hogy egy koncertkiadvány még majd befigyel…
Ákos cimborám nagy Megadeth-es volt. Gimis korunkban kb. mi voltunk a novaji Beavis és Butthead. Volt olyan nyár, hogy reggeltől délutánig együtt dolgoztunk diákmunkásként az egri kórház mosodájában (még egy fantasztikus „Mosoda himnuszt” is írtunk ott szerzett élményeinkből), aztán meló után estig együtt lógtunk, zenéket hallgattunk, koncertekre jártunk, stb.
Én mindig is Metallicás voltam. Mint ahogy Dave Mustaine is. Csak ő szó szerint, lévén szólógitárosa/dalszerzője volt a később a világot meghódító zenekarnak. És érzésem szerint azon a traumán igazából sose tudta magát túltenni, hogy James és Lars kitette őt a ’tallicából. Mostani nyilatkozatai és ezen album dalszövegei miatt azt hiszem mára már megbékélt önmagával, a világgal, James-ékkel és nem véletlenül zárja a korongot a Metallica Ride the Lightning-jának feldolgozása. Dave valóban körbeért. Kicsit fura azért a Ride idekerülése, hisz önfeldolgozásról beszélhetünk, lévén Dave társszerzője volt a dalnak. De valószínűleg úgy érezte, hogy így lesz kerek a történet. Azért kicsit mégis mókás, hogy ez a cover a lemez leghosszabb tétele.
Bár kimondottan sosem rajongtam a Megadeth-ért, a Risk albumig bezárólag ott figyelnek a lemezeik a CD-gyűjteményemben. Illetve ez az új korong is. Nem csak azért, mert ez a záróakkord, hanem azért is, mert kifejezetten tetszik ez a lemez. Van egy karrierösszegző jellege, több korábbi korszakukból is merítettek ihletet, színes, változatos dalcsokor született. Markáns, karakteres darabok gurultak ki így utoljára a műhelyből!
A kezdő, elsőként nyilvánosságra hozott Tipping Point egyértelműen a thrash-esebb nóták közé tartozik. Nyilván nem a refrénje a legemlékezetesebb, hisz az kimerül a dalcím ismétlésében, viszont a verzék fogósak. Egyébként ez korábban is jellemző volt Dave-re. Mármint, hogy fogósabbak voltak az énekdallamai a versszakokban, mint a refrénben. Ami szintén sajátja volt az öregnek, hogy mindig kiváló szólógitárosokkal vette körül magát, amellett, hogy ő maga is nagyon jó ritmus és szólógitáros. Egy ideje a finn Teemu Untamo Mäntysaari a tettestársa, aki végig elemében van. Csak úgy adogatják egymásnak a szólamokat. Az I Don’t Care rendelkezik egy punkos, crossoveres attitűddel, engem még a korai Suicidal Tendencies dolgaira is emlékeztet. Az első, fogós, nem pár szavas refrénnel megáldott dal a Hey, God?! Ez a középtempós, frankó dallamokkal operáló nóta megidézi a csapat legsikeresebb időszakát. Amolyan Countdown to Extinction, Youthanasia, Cripting Writings korszakos finomság. A Let There Be Shred a címéhez hűen „óda a gitárhoz”, hangszer akrobatika 4 percben. A Puppet Parade elhozza az eddigi leghosszabb és legemlékezetesebb refrént. Biztos sokan gondolják úgy, hogy mekkorát szólna ez, ha Mustaine jobb énekes lenne. Lehet, de én meg úgy vagyok ezzel, hogy ez így jó, így hiteles. Később számomra az Obey the Call refrénje képes megfejelni a Puppet Parade-ét. De összességében is az az egyik kedvenc dalom a lemezről.
A másik pedig a már említett The Last Note, ami dramaturgiai szempontból a zárónóta. Egy igazi „long goodbye”. Az akusztikusgitár szólót, majd az abból kibontakozó elektromos változatot imádom és bevallom, kicsit el is érzékenyülök minden egyes alkalommal, amikor hallom ezt a dalt. Az feltűnt már valakinek, hogy melyik szavakkal zárul a nóta? I disappear. Ami szintén egy Metallica szerzemény, igaz nem stúdióalbumon jelent meg, hanem a Mission Impossible 2. filmzene albumán.
A valódi albumzárón, a Ride the Lightning-on nem nagyon van mit elemezni, szinte hangról hangra megegyezik a Metallica verziójával, akadnak apróbb eltérések, a dob persze fifikásabb, de alapvetően egy őszintének tűnő főhajtás ez egykori zenésztársai, James és Lars előtt. Nagyon bízom benne, hogy Dave végre valahára révbe ért, megtalálta belső békéjét! Még az is összejött neki, hogy stúdiólemezes pályafutása végére a Billboard lista első helyén nyisson ezzel az albummal.
Amihez ezúton is gratulálok!
Viszlát Dave Mustaine, viszlát Megadeth!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
