MegaHertz
Emberi Tényező

(Szerzői kiadás • 2020)

Győr Sándor

2020. május 2.

1

Pontszám

6.5

Szerző: Lambach

Az elmúlt időszakban nem vállaltam lemezajánló írását, egyéb ügyes-bajos dolgaim miatt, ám most írótársaim unszolására úgy döntöttem, kifejtem véleményemet a MegaHertz zenekar lemezéről. Mondjuk a névválasztást nem tartom szerencsésnek, mintha lenne egy másik hasonló címkével üzemelő külhoni brigád is, de ez most kevésbé lényeges. A zenekar bemutatásával, tagcseréinek történetével inkább nem húznám az időt, fogalmazzunk úgy, hogy nem volt eseménytelen a csapat elmúlt pár éve, de újabban mintha egyenesbe jött volna a szekerük, amit saját szavaikkal elsősorban annak köszönnek, hogy sikerült énekest találniuk, vagyis jobban mondva énekesnőt, ami okozott némi váltást a zenei összképben, hiszen eddig férfi vokalista állt a banda élén, ha mindent jól értelmeztem az interneten fellelhető anyagokból.

A csapat egy igen érdekes keverék zenét prezentál, amelyben számos műfaj megfér egymással, nem kevés progresszív ízt kölcsönözve annak. Komplex ütemek, ritmusok, és messze nem favágó gitártémák jellemzik azt a muzsikát, amiben a budapesti zenészek utaznak. Említést érdemel, mennyire fontos munkájukban a basszusgitár, amit én speciel értékelek, de könnyen előfordulhat, hogy nem mindenkinek jön majd át, hogy a hangszert ennyire centrumba pozicionálták, mind dalszerzés, mind hangzás szempontjából. Összességében tehát van itt thrash metal, nyomokban kimutatható némi hardcore, ugyanakkor a tagok le sem tagadhatnák, hogy a fémzene klasszikus műfajait is nagy becsben tartják, a végeredmény pedig egy egészen korrekt, muzikálisan abszolút élvezhető egyveleg.

Az Emberi tényező albumot az év elejére sikerült végső formába önteni, és ha nem tévedek ez egyben a banda első hivatalos hanghordozója, ha nem jól tudom, mea culpa. Az album nem csupán fizikai formában, de szerencsére online, stream szolgáltatók révén is élvezhető, beszerezhető, a YouTube mellett megtalálható a Spotify adatbázisában is. Modern, és egyben nagyon derék. Akárcsak a borító, ami az én szememnek kellemes science fiction hangulattal operál, azt nem tudom mondani, hogy a legeredetibb, amit valaha láttam, de vannak olyan erős témák és motívumok, amelyeket egyszerűen nem lehet elkoptatni. Szóval nálam a lemez artworkje teljesen telitalálat, arról nem találtam adatot, hogy ki készítette, akárki is volt, ügyesen végezte a dolgát.

Összesen hét dal található a korongon, nézzétek el nekem, de nem fogok belemenni mindegyik különálló elemzésébe, inkább összességében próbálom megragadni az album lényegét, elmondani mi tetszett benne, mi az, amiben szerintem lehetne fejlődni, és persze, hogy kiknek ajánlom a MegaHertz zenéjét. Ami számomra abszolút szimpatikus, az, hogy a gitártémák nem egykaptafák, összetettek, agyalósak, nagyon ügyesek a váltások a torzított és az akusztikus dallamok között, érződik, hogy itt jelen van a zenei tudás, és a hozzávaló alázat is. Ez így most nagyon általános bullshit lehet első olvasatra, de aki belehallgat az album dalaiba, és nem lesz élből elutasító, nagyjából ugyanerre a megállapításra juthat, mint jómagam. Ha Maracskó Bandi mindazt, amit itt hallunk el tudja élőben dobolni, akkor mindenképpen megérdemel valami különdíjat, eszméletlen aprításokat, szaggatásokat visz véghez. Stopka Laci szintén jól tolja alá a futamokat, sőt, olykor bizony mintha ő uralná a zenét, és a gitár csak segítő, másodhegedűs – érted a gitár a hegedűs, olvasd Galla Miklós hangján úgy tuti vicces lesz -, de Tuskán Zoli gityósnak sem kell szégyenkeznie, tényleg van kakaó abban, amit csinál, amit közösen művelnek. Dallamos, merész, viszont… túlburjánzó.

Meg is érkeztünk ahhoz, ami már kevésbé tetszik nekem ebben az egészben. A MegaHertz muzsikája olyan, mint egy nagyon sok ággal az égbe kapaszkodó fa, amelyet senki nem metsz meg, és ágai vég, kezdet nélkül tekeregnek sokszor a semmibe. Látványos és meghatározó része a tájnak egy ilyen növény, de az életfunkcióinak jót tenne, ha valaki eltávolítaná róla a felesleges ágakat. A kevesebb néha bizony sokkal több, a dalok itt-ott lehetnének rövidebbek, jobban ki kellene csontozni az alkotásokat, véleményem szerint szükségetek van egy külső fülre, aki megmondja, mikor kell leállni, egy producerre vagy egy jó barátra, lényegtelen, kell valaki, aki ha kell egy kicsit akár despotikusan is, de egységbe kovácsolja a dalszerzői képességeket.

Az album nótái – akárcsak a zenekar maga – túl sokat akarnak egyszerre elmondani, és a hallgató ebbe bele tud ám fáradni, plusz akkor még nem beszéltünk a hányattatott sorsú énekről. Bagarus Timi sokszor alig tudja követni az elképesztő agymenéseket, amiket a srácok produkálnak, sokkal szellősebb témákat kellett volna neki írni, mert így egyszerűen képtelen tartani az iramot a zene szaggatott pörgésével, vagy sodró hömpölygésével. A végeredmény pedig olyan, mintha az ének és a zene teljesen külön életet élnek, ami elképesztően zavaró, és olyan érzést kelt: a vokál hamis. Volt olyan, hogy bizonyos részeket visszatekertem, csak azért, hogy megbizonyosodjam arról, tényleg vannak-e fals hangok, és lehet személyem nem egy zeneakadémiai szakértő, de szerintem sokkal inkább arról volt szó, hogy a hangok egymáshoz jól viszonyulnak, csak nem ott vannak, ahol lenniük kellene. A jó von Braun doktort idézve, a rakéta sikeresen földet ért, csak a rossz bolygón…

Jelenleg azt kell mondjam, a zenekar ereje és gyengéje is az énekesnő, és nem is igazán ő, vagy kizárólagosan ő tehet erről, hanem a zenészek, akik nem ágyaznak meg hangjának. Timinek erős, karcos ősrock hangja volna, nem mondom, hogy nem kell neki némi képzés, az mindenkinek jót tesz, de megvan minden ereje, hatalma, tehetsége, hogy a segítségével a MegaHertz sikerre fejlessze keverék, hibrid zenéjét. De így, miközben hallgatom az albumot szegény, amit csinál arra emlékeztet, mintha egy sötét erdőben kapkodva próbálná követni társait, miközben nyomában liheg a Blair Witch-i boszorkány. A srácoknak sokkal jobban ki kellene használnia azt, ami a torkában van, jobban ki kellene szolgálniuk a vokalistájukat, mert a lemez így bizony eléggé kakofón, sajnos nem tudom máshogy jellemezni. Nettó összevisszaság.

Hasonló volt az öreg Christopher Lee szólólemeze anno, mintha az öreg nem is lett volna ott, amikor felvették a zenét, talán nem is, és utólag keverték hozzá a mestert, de annak a palinak olyan ereje volt, simán uralta még távollétében is a zenekarát. Itt ez nem fog menni, az uraknak is segítenie kell, az énekes részekre jobban rá kell feküdni. A zúzda jelentem alássan már megy. Amúgy ha teljes egészében instrumentális lett volna az album, akkor sokkalta pozitívabb lett volna a verdiktem, de ha már van énekes, akkor tessék vele valamit kezdeni, valamelyest hozzá igazodni, és jobb témákat írni neki, illetve kíséret gyanánt. A szövegekről még annyit, hogy néhol lehetnének kevésbé konkrétak, inkább legyenek sejtelmesebbek, mert sokszor az az érzésem, hogy a költő éppen a számba rágja mit szeretne üzenni a világnak. Több árnyékot, hogy kiforgassam azt a bizonyos goethei idézetet.

Akkor most rossz az, amit a MegaHertz tagjai csinálnak? Nem. Van benne zeneiség, dallam, ütem, erő? Igen. De szükségük lesz valakire, aki megmetszi a fájukat, összpontosítja az erejüket, és talán jobb ha az illető nem tagja a csapatnak, bár ez már igazából részletkérdés. Kiknek ajánlható minden tökéletlensége ellenére a MegaHertz zenekar Emberi Tényező lemeze? A progresszív, komplex zenék híveinek, azoknak akik díjazzák a modern és az old school témák fúzióját, szeretik a thrash, prog, hardcore műfajokat, és az erős folk gyökerekkel rendelkező karcos női vokált. Korrekt kezdés minden hibája ellenére, a történet messze nem reménytelen, de volna itt több is, alig várom, hogy nekünk is megmutassák!