Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi a funeral doom zsáner titka, miben rejlik számomra a szépsége és különlegessége, akkor azt a választ adnám az illetőnek, hogy a megannyi fémzenei műfaj közül talán ez az egyik, amelyik sajátosságainak köszönhetően a legsokrétűbb érzelmi bombát tudja a hallgató arcába ejteni. Benyomások és hangulatok széles skáláját tudja megidézni a lassan cammogó, ólomnehéz zenéjével; általa bejárhatunk sötét kazamatákat, baljós várromokat, a tengerek feneketlen mélységét, az űr nyomasztóan végtelen síkján a rideg csillagok között utazhatunk, vagy akár átadhatja a túlvilágba vetett hitünk által fakadó ingereket.
A nemzetközi formációként munkálkodó Mesmur sem ragadt le egyetlen témánál, albumról-albumra újabb koncepcióba fonva kalauzolják keresztül a hallgatókat zenéjük különböző birodalmain. Megjárták már a kozmoszt, elénkvetítették a világ végnapjai után fennmaradó körülményeket, idei nagylemezükkel pedig különböző paranormális jelenségek, másvilági jelenések lazán kapcsolódó történetszálait fűzik egybe a korong keretein belül. A cím a görög „khthon” szóból ered, ami szó szerint föld alattit jelent, de általánosabb értelmezésben minden alvilághoz kötődő dolgot jelöl. Ehhez az ideához csatlakozik az album borítója is, ami ismét az ukrán Cadaversky munkáját dicséri. A fenegyerek szállította nekünk az S és Terrene albumok coverjét is, és szerencsére ismét sikerült valami maradandó, figyelemfelkeltőt és eredetit alkotnia. Abszolút nem az alvilág tradicionális ábrázolása jelenik meg a képen, inkább valami sci-fibe oltott, horrorisztikus elemeket megelevenítő ábrázolást láthatunk, egy Giger fantazmagóriája által ihletett, bizarr szövetekből és áttetsző anyagokból álló lényt, ami előbukkan a miazmás, zöldes fertő-mocsárból, miközben éteri lények és jelenések kísérik felemelkedését. Egy borító dolga megidézni és támogatni a zene által keltett atmoszférát, és magabiztosan mondhatom, hogy a Mesmur pontosan olyan zenét szállít nekünk a Chthonic-on, amilyet a kép láttán elképzelnénk.
Az eddigi lemezeken érdekes módon nem dolgoztak a zenészek sem intrókkal, sem outrókkal, most viszont a Prelude képében megkapjuk a felvezető számot, fájdalmasan rövid két percben, ami ugyan nem árul zsákbamacskát azzal, hogy nagyjából mire is lehet számítani az azt követő bő háromnegyed órában, viszont abszolút nem süllyed le azokba a mélységekbe, ahova a Chthonic többi száma magával rántja a hallgatót. Mondjuk úgy, éppenhogy csak megbirizgálja a felszínét mindannak, ami bevezető után következik.
A Refraction viszont már pont az a fajta böhöm, súlyos monstrum, amit a műfaj hallgatói joggal követelhetnek meg egy profi módon felépített funeral doom számtól. A nehéz, nyugtalanító lázálmot lefestő számban a mázsás gitárok és kimérten lüktető dobok mellett kifejezetten érdekes módon kúszik be többféle szintetizátor dallam is, ami remekül lebegteti be azt az éteri, ismeretlen komponenst, ami a lemez gerincét adja. A zene gúzsba kötő, béklyóként ránk nehezedő folyama érzékletes módon reprezentálja az alvásparalízis által keltett terrort és félelmet. A nyomasztó állapot fokozódását okos húzással támogatja meg a hatodik percben ritmust váltó dob, ami a magatehetetlenségből fakadó pánik által felgyorsult szívverés lüktetését ágyazza be a számba. Végezetül a kísérteties szintetizátor hullámait a visszatérő, markáns doom riffek futtatják ki a szám végén.
A Petroglyph tételben úgy érzem, még messzebb merészkedik a banda, mind érzelmileg, mind pedig zeneileg. Itt már nem csak a túlvilágba vezető átjáró küszöbén tipegünk, hanem teljesen elmerülünk az ismeretlen sík feltérképezetlen és leírhatatlan mélységeiben. Mind a dallamok, mind a vokál érzelmek széles skáláját járja be a 10 percen keresztül, ahol minduntalan olyan kapaszkodókba botlik a hallgató, amikre annak ellenére is szívesen ül fel, hogy mindvégig ott feszül a dallamok hátterében egy folyamatosan morajló, nyomasztó érzés. A szám legérdekesebb törése a hetedik percnél figyelhető meg, ahol Chris G vokálja mellett a hattérben kirajzolódnak a kárhozott lelkek kínkeserves sikolyai. Zseniális húzás, rögtön felkaptam rá a fejem, mikor először meghallottam. A másvilági utazáshoz a drone/funeral/ambient színtéren alkotó belga Stijn Van Cauter készített egy érdekes videót, amit alább tekinthettek meg.
Ha az album első felét igazán súlyosnak értékeltük, akkor nem is igazán tudom szavakba önteni, milyen jelzőkkel aposztrofálhatjuk a korong második etapját. Csaknem 20 perces gigászi hosszban terpeszkedik a leghosszabb tétel, a Passage, ahol is teljes széltében ki tud teljesedni minden egyes tag a saját hangszerével. Ennél a tételnél éreztem igazán azt, hogy a Mesmur valamilyen megfoghatatlan módon, de mégis szintet lépett a műfajon belül. Van valami ősi, kolosszális érzete a számnak, mint egy gigászi kígyó, melynek minden egyes pikkelye egy másvilági létsík saját beazonosíthatatlan színében pompázik, amik a lény minden egyes apró mozdulatánál más árnyalatot vesznek fel, folyamatosan változnak és mozognak a térben, mégis egy hatalmas, megtörhetetlen egység elválaszthatatlan részei; s bár ezen apró mozaikok önmagukban és izgalmas és érdekes részegységként működnek, egymásra rétegződve teljesednek ki abban a formában, ami a Passage kvintesszenciáját adja. A szám kicsúcsosodása és szinte kaotikus betetőzése sem követi az átlag funeral doom zenék sémáját, a megfoghatatlan és teljesen sosem befogadható sémái a Mesmur saját maguk által alkotott játékszabályai szerint vesznek el az ismertlen világok ködében.
Zárótételként csendül fel a Coda, mintegy szögesen ellensúlyozva a korábbi szám hangzásvilágát és struktúráját. Szinte angyali orgonaszó alakul át éteri, tündöklő szintetizátor melódiává, aminek dallamára aztán bekúszik a gitár is, hogy végigjárjon egy ívet, melynek lezárásban úgy érezhetjük, végre felébredtünk a magunk mögött hagyott rémképek alkotta álomból… vagy talán mégsem? Talán örökre ebben a rideg, idegen világban ragadtunk?
A Mesmur egy minden ízében profi, egyedi, monumentális és meghatározó művet tett le a funeral doom metal műfajának széles palettájára, amiben egyrészt továbbfejlesztették az eddigi albumjaikat is jellemző grandiózusságot, másrészt olyan újabb elemeket kevertek a képletbe, melyek nem feltétlenül voltak meghatározó komponensei a műfajnak, de a lemez meghallgatása után joggal tehetjük fel a kérdést, hogy miért nem? Bátran ajánlom a zsáner szerelmeseinek a Chthonic másvilágát, ígérem, minden egyes utazás újabb élményekkel és újabb horizontokkal fogja jutalmazni a kitartó vándorokat a Mesmur alvilági létsíkján.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
De fincsi a reggeli kávém mellé! Valóban egy forral feljebb rakták azt a bizonyos lécet, de a klasszikus ízektől nem túlzóan ugrottak el. Nekem továbbra is hangulat, egyedül hallgatós „háttér” zene más elfoglaltságokhoz.
Nagyot ugrottak előre minőségben, pedig az előző lemezek sem voltak rosszak. Nem sok jó funeral doom jött még idén (általában ezeket az őszi időszakra szokták tartogatni:)), de ez nagy eséllyel ott lesz a legjobbak közt. Köszi a remek írást!