Bár több oldal is, a megjelenést követő 72 órán belül közzétette a maga kritikáját a Metallica 11. stúdióalbumáról, én inkább kivártam. Ezúttal ugyanis valóban csak a megjelenés napjától, azaz április 14-től tudtam elkezdeni a 72 Seasons tesztelését. És nekem nem elég pár hallgatás, pár nap, pár hét arra, hogy meg tudjam ítélni egy-egy új ’tallica album milyenségét. Így, másfél hónap elteltével, túl több tucatnyi fülelésen viszont ki merem jelenteni, hogy a négy előzetesen közzétett, felvezető dal alapján kialakult feltételezésem végül nagyjából beteljesült. Vagyis a 72 Seasons egy amolyan Hardwired… to Self-Destruct 2.0.
Vagyis egy újabb karrierösszegző korong, amin stílusát tekintve felelevenedik a banda szinte összes korszaka. Tehát a thrash metaltól a hard rockig van itt minden. De habitusát, megoldásait tekintve ezúttal érzésem szerint direkt, vagy indirekt, de a Fekete Album jelenthette a legfőbb inspirációt. Néha talán túl sok is az „áthallás” az azon található, mára klasszikussá érett slágerek és egyes új szerzemények között. Nem csak emiatt, de a borító jellegzetes színvilága miatt sem tartom kizártnak, hogy a 72 Évszakra úgy fognak majd az emberek visszaemlékezni, mint a Metallica Yellow Albumára.
Megosztó lett a lemez?
Persze!
Mint minden, amit 1991 óta kiadtak.
Erős lett a lemez?
Szerintem nagyon is!
Nyilván, ha próbálom objektíven nézni, akkor több dologba is bele tudok kötni. Lehetett volna rövidebb (mondjuk 72 perces a 77 helyett, he-he!). Bár nem rossz a hangzás, de néha én még most is hallok némi túlvezéreltséget itt-ott. Illetve Kirk Kapitány szólómunkája sincs túlságosan az ínyemre. Szubjektíven nézve viszont már csupán az Inamorata miatt is érdemes volt megjelentetni ezt az albumot. Mert ez a több, mint 11 perces, tehát Metallica nagylemezen megjelent eddigi leghosszabb szerzemény bebizonyítja, hogy Hetfieldék manapság is komoly tényezők a kemény zenék világában.
A 72 Seasons nem a szó klasszikus értelmében vett koncept-lemez, de köztudott, hogy James dalszövegeit ezúttal mi inspirálta. Életünk első 18 éve, ami mindenki számára meghatározó és valószínűleg kihatással van további életünkre. Nyilván nem tudományos igénnyel járt utána annak, hogy mik azok a tulajdonságok, személyiségjegyek, amik már gyerekként is jellemzőek ránk és úgy berögzülnek, hogy felnőtt éveinkben sem változnak. Inkább érzésekről (jókról, rosszakról egyaránt), frusztrációkról, emberi dolgokról ír.
Eddig nem sok recenzióban olvastam, de nekem már első hallgatásra feltűnt, hogy Trujillo Mester sosem volt még ennyire előtérben, mint az új albumon. Rögtön az ő basszusával indít a címadó nóta, ami thrashes száguldásokat és masszív középtempós döngöléseket is tartalmaz. Én Rob előretörésének kifejezetten örülök, sőt, nem bántam volna, ha még bátrabban engedték volna kísérletezni! Elképzelhetetlen lenne egy kis slappelés Metallica dalban? Szerintem nem! Kirk gitárszólóira már nem tudok túl sok jót mondani, bár azért néhány dalban teljesen okés dolgokat penget. Azt nyilatkozta, hogy ő azért használ leginkább csak pentaton skálákat, meg wah-pedált a szólóiban, mert az tudja leginkább imitálni az emberi hangot, az énekdallamokat. Ezt nem vonom kétségbe és egy instrumentális zenét játszó csapat esetében lenne is létjogosultsága. De a Metallicának van egy énekese! Aki hál’ istennek jó formában is van! Tehát az énekdallamokért feleljen továbbra is Papa Het, Kirk pedig újuljon meg kicsit, felejtse el ezeket a sokszor ad hocnak, imprósnak tűnő ujjgyakorlatait!
Húzós kis nóta a Shadows Follow, a refrénben James tiszta Sully Erna (Godsmack). Végül is ez a minimum, hisz Sully lemezeken, évtizedeken keresztül volt James. 😀 Ezt nem bántásból mondom, mert kedvelem a Godsmacket! A lemez legfogósabb, legslágeresebb dala a Screaming Suicide. Na, ebben pl. van egy nagyon frankó rész a gitárszólóban, amiről a szemfülesek kiszúrták, hogy az a Deep Purple Speed Kingjének a szólója. Tény, hogy van köztük hasonlóság, de ezt a témát Kirk szerintem jobban tolja, mint ahogy Blackmore tette anno. „Csak a dob meg a basszus zakatol a füleiben”, idézhetném a Hiperkarma máig legismertebb dalát a Sleepwalk My Life Away nyitánya kapcsán. Igen, Rob és Lars kettősével indul ez a menetelős darab. Én bírom a grooveját, annak ellenére is, hogy némileg Enter Sandmanes. És ebben a nótában a szóló is tetszik. Ki érti ezt? 😀
A You Must Burn! című dalt nagyon vártam, mert az előzetes nyilatkozatokból kiderült, hogy ebben Rob is énekel. Énekelhetett volna többet, hisz le sem tagadhatná, hogy együtt zenélt Jerry Cantrellel, ergo jó kis Alice in Chainses stílusban dalolászik! A szám maga amolyan Sad But True 2., de attól még az Inamorata mellett a másik nagy kedvencem a lemezről. Ugye nem véletlen a boszorkányos szöveg, van egy jó kis okkult hangulata a nótának. Főleg a Rob éneke előtti és utáni részeknél. Az ének után miket basszusozik már! SÚLY!!!
Az elsőként nyilvánosságra hozott Lux Aeterna igazi retro energiabomba, egyben tiszteletadás nagy brit példaképeik előtt. A Crown of Barbed Wire-t és a Chasing Lightot úgy látom többen is „mostohagyerekként”, töltelékként tartják számon. Én mindkét dalt kedvelem. Előbbiben James énekdallamai marha jók, a refrénben nála is befigyel egy kis Staleyizmus. A Load/ReLoad-korszak legjobb pillanatait idézi számomra ez a dal! A Chasing Light szintén James érdekes dallamai miatt került közel hozzám. A refrénben tetszik a csordavokál, de lehetett volna jóval hangsúlyosabb is! A „Without darkness there’s no light” sor (bölcsesség) mondjuk származhatna Paulo Coelhotól, vagy Paksi Endrétől is. 🙂
Az „egyedem-begyedem” nóta régi ismerős, lévén a felvezető dalok között volt. Bevallom kicsit nehezen sikerült vele megbarátkoznom, de már haverok vagyunk!
A Too Far Gone? és a Room of Mirrors a tempósabb dalok sorába tartozik. Előbbiben a refrén alatt olyan gitársikálással pörgetik fel a dalt, mint anno tették az Ain’t My Bitchben. Utóbbi még ennél is gyorsabb és sikerült beleapplikálni egy dallamos, Thin Lizzys ikergitárszóló részt. A dalszövegben James kicsit megidézi a Death Magnetic egyik nótáját. A végére egészen felpörög a szám, Lars is beizzítja a duplázót. De ha választanom kellene, hogy melyik dal kerüljön le a lemezről, én erre voksolnék.
Persze lehet, hogy csak amiatt érzem gyengébbnek, mert az Inamorata, az album 11 perces gigásza követi. Ami hossza ellenére úgy tökéletes, ahogy van! A Sabbathos témák, James éneke, a prog. rockos leállós rész, Rob kiállásával/bőgőszólójával mind-mind bravúros! A sok miseryzés miatt óhatatlanul beugrik a My Friend of Misery, de ez is van legalább akkora nóta! Egy Bleeding Me, The Outlaw Torn, Fixxxer, Halo on Fire típusú dalóriás, tanítani való ívvel, építkezéssel. Méltó zárása a lemeznek. Bár nincs feltüntetve, de szinte mérget vennék rá, hogy van benne egy gitárszóló, amit James játszik. A rekedtes hangszínét is ebben hallani legtöbbször.
Erős, megbízható lemez lett a 72 Seasons, de csodát ne várjon tőle senki. A helyén kezelve kellemes perceket tartogathat bárki számára, aki szereti a tökös, dögös, húzós fémzenét. Több, mint korrekt teljesítmény ez négy, hatvan év körüli muzsikustól!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Tök jó írás! Engem nem osztott meg ez a lemez. Gyakorlatilag egy összefoglalónak találtam, minden korábbi lemezéről egy-egy dallal. Ez egyben fura is, mert tőlem jöhetne akár még kettő ilyen „összefoglaló album” is. Csodálom is őket, mint alkotókat. Persze sokan mondják, hogy jó helyen, jó időben, nomeg olyan környezetben, amiben „csak leírták” tizen-huszonévesen is az élményeiket – amilyenek nekünk nem lehettek akkor, amikor az ET-ben az volt a sci-fi, hogy telefonon rendeltek pizzát.. Úgy vélem, nem csak tartalmasan, de időtállón is játszottal és játszanak. Jó ideig az volt a FŐ IRÁNY egy (utólag, zeneileg) széles pályán másokkal, amit ők diktáltak és szerintem ma is kikerülhetetlnek. Azt pedig végképp érdekesnek tartom, amikor elkezdték ezt a stílust, a Sabbath tök avittas volt, az utolsó daluk meg gyakorlatilag egy Sabbath nóta, mégis önazonos.