Amikor tavaly megjelentek az első M betűk a hirdetésekben előbb a találgatások kezdődtek meg, majd a bejelentés után felrobbantak a kommentmezők. Pláne miután körvonalazódott, hogy dupla és no repeat buli lesz. Vérmérséklettől és a rajongás fokától függően jöttek a reakciók, de az tény, hogy a véleményeket nehezen tartotta magában a rock/metal társadalom.

Aztán ami ebből kikerekedett arra szerintem senki sem számított. Volt itt minden. Kirk Hammett könyvbemutató a Magyar Zene Házában, kétnapos véradás az OVSZ-szel közös szervezésben, Metallica mozi, exkluzív merch bolt (Pop-up store) az Allee-ban (kurva sokan álltak sorba), Szilvás Gergő Metallica gyűjteménye a Rockmúzeumban, plusz a Budapest Bike Maffia és a zenekar All Within Hands alapítványának közös akciója. No és az a tény, hogy a városban kábé mindenütt Metallica pólós emberekbe botlottam mutatta, hogy itt valami hatalmas történik.

Mi paff kollégával a második napot lőttük be, a csütörtöki setlist és a beszámolók alapján nem számítottunk gyenge műsorra, de – számomra legalábbis – még a várakozást is felülmúlta az, amit kaptunk. Találkoztunk sok ismerőssel, szakmabelivel, zenészekkel. A hatalmas érdeklődést mutatta ez is. De nem akarok ennyire előre szaladni, hiszen az előzenekarok terén sem nyúltak mellé. Mondjuk nekem nem okozott volna lelki törést, ha a Knocked Loose kimarad. A körszínpad túl nagy volt még nekik, bár igyekeztek és ezért riszpekt. Szerintem ez a fajta modern, hardcore-os, amit a 13 éves csapat játszik inkább klubban működik, de ettől eltekintve becsülettel tolták.
A Gojira miatt választottuk a második napot. Nem is csalódtunk. Nyilván őket is sokkal jobb lenne főbandaként megnézni, de nem lehetett panasz sem a setlistre, sem az előadásra. Nekem az olimpiás Mea Culpa jött be leginkább. (Sanyi)

Lassan 30 éve vagyok koncertlátogató, sok bandát láttam a nagyok közül is. Ez viszont, amit a Metallica művelt, azt nagyon nehéz szavakba foglalni. Meg lehet próbálni körülírni, hogy mit jelent számomra, hogy olyan kedvenceimet hallhattam, mint például a Whiskey In The Jar, a Ride the Lightning vagy a The Unforgiven. Lehetne sóvárogni, hogy mi lett volna még jó. Lehet morfondírozni, hogy mekkora üzlet ez. Egy dolgot nem lehet. Elvitatni azt, ahol most ez a csapat tart. A Metallica egy olyan ligában játszik, ahol senki más. (paff)

Én ezelőtt egyszer láttam a Metallicát. 2010-ben a Népstadionban, amikor a Death Magnetic turnéval jártak nálunk a Volbeat és a High On Fire társaságában. Én akkor is elégedett voltam, bár visszaolvasva az akkori élmény fel sem ér a mostanihoz. Ez a körszínpados megoldás a négy helyen felbukkanó dobszerkóval igazán rajongóbarát megoldás, ahogy a nagy henger alakú kivetítők is. Én a Whiskey In The Jar miatt akkor is elégedetten távoztam volna, ha ezen kívül csak az utóbbi lemezeket idézték volna meg, de itt nem erről volt szó. Nagyon nem. Konkrétan a tizenhat dalos setlist felét a Ride the Lightning és a Fekete lemez dalai tették ki. Talán csak azt az egyet sajnáltam, hogy az Orion-t előző este játszották.
Az is tiszteletre méltó volt, hogy nem vitték el a figyelmet a piróval meg hasonló látványosságokkal. Egészen a végén csaptak csak fel a lángok és a zárásként elhangzó übersláger Enter Sandman előtt jöttek csak a nagy felfújt Metallica logós/feliratos strandlabdák is. Addig a zene volt fókuszban. Az pedig, ahogy a végén sokáig búcsúzkodtak, egyesével köszönték meg a bulit egészen megható volt.
Talán még arról érdemes szót ejteni, hogy ezen az estén is megvolt Kirk és Rob magánszáma. És itt is tartották a no répát jelszót, hiszen nem ismételték meg a korábban vitát kiváltó Pokolgép dalt, ám el sem tudom képzelni, hogy bárki fejében megfordult volna, hogy egy Quimby dal – a Hoppá – lesz a kiválasztott. Néztünk is értetlenül, hogy mi ez, de ez minősítsen minket. (Sanyi)

A Metallica nekem egy bakancslistás banda volt, hiába nem voltam sosem rajongójuk, de tavaly a bejelentéskor úgy döntöttem, hogy mindkét napot bevállalom, mert ha már eddig sosem láttam őket, akkor most már legyen duplán. Mivel a banda munkásságából csak a slágereket ismertem, azokat is inkább csak feldolgozásokból, remixekből és más dalokban használt hangmintákból. Így idén év elején úgy döntöttem, hogy a diszkográfia gerincét, a sorlemezeket meghallgatom és betanulom a koncertig, így ezzel történt meg számomra a felkészülés.

Végül június 11-én elérkezett a pillanat, hogy beüljek autómba, összeszedjem a haveri társaságot és meginduljunk Budapestre, a Puskás Arénába! Ülőhelyet vettem, mert fentről látni szerettem volna a teljes színpadot és kedvem se lett volna hat órát végigállni. Kezdett az Avatar, az ő zenéjükkel nem voltam kibékülve és a koncert alatt se győztek meg, erre rátett egy lapáttal a szar hangosítás is, szóval teljesen feledhető buli volt ez.

Velem is ugyanaz a helyzet, mint Lőrinccel: sosem voltam különösebben nagy rajongója a Metallicának, de mindenképpen ott volt a bakancslistámon, ez a két estét „no repeat weekend” pedig egyből meggyőzött, hogy erre el kell menni – akármennyire is nem ismerem minden lemezüket, számukat. Láttam már képeket, olvastam már beszámolókat erről az egyedi kivitelezésű körszínpados elrendezésről, meg hogy nagy oszlopokon elhelyezett ovális alakú kivetítők veszik körbe a körszínpadot – így előzetesen baromi kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz ez élőben. Hát…baromi látványos volt az egész, azt meg kell hagyni, de ez a nyolc oszlop szerintem túl sok volt. Én előzetesen több pirotechnikát, tűzijátékot vártam, azt gondoltam, hogy itt is lesz belőlük nem kevés – de, számomra nagyon kevés volt. Mi is ülőhelyet vettünk egy jó szektorban, de feljebbi sort kellett volna választani, mert eléggé lent voltunk. (King)

A svéd Avatar játszott már párszor nálunk, de valahogy sosem keresztezték még komolyabban útjaink egymást. 2022-ben a Sabaton előtt nem láttam őket, mert éppen akkor készítettünk interjút Joakimmal. Most már kiértünk a bulijukra, de többnyire csak a kivetítőt néztük, meg a stadiont. A srácok becsülettel nyomták az akkor még bőven érkezőfélben lévő közönségnek – meg fogom őket hallgatni lemezen is, mert ennyiből engem sem győztek meg. (King)

Másodiknak a Pantera már jobban szólt, habár a pergőt sikerült olyan hangosra keverni, hogy csattant az egész stadion. Ellenben ahogy eddig láttam őket és nagy rajongóként csalódás volt ez a koncert, igazi hakni volt, mindenkin látszott, hogy ez csak munka nekik, nem élvezik, csak le akarják tudni az órányi játékot és kész. Annyira azért nem volt rossz, de ők is elvesztek ezen a hatalmas körszínpadon.

A Pantera is azon bandák közé sorolható, akiket eddig nem láttam még élőben és ők nagyon a bakancslistámon sem voltak rajta – főleg, hogy a „legendás” felállással már soha nem lehet megnézni őket. Ennek ellenére azért jó volt őket látni, mert van jó néhány számuk, ami elég fasza (az első négy lemezüket most nem veszem számításba). Szerintem jól játszottak, jó volt látni ezeket a zenészeket élőben: Phil Anselmo, Rex, Zakk Wylde és Charlie Benante – aki betonbiztos dobalapot adott a számoknak, kihasználva a körszínpad mindkét oldalán felállított dobszerkót. Jó volt az olyan alapvetéseket hallani élőben, mint a Walk, az I’m Broken vagy a This Love. (King)

Az előzenekarok után, 20 óra után pár perccel indult a Metallica koncertje. Hosszú intro vezette fel az AC/DC és Ennio Morricone dalaival, ami alatt a LED-falakon régi koncertekről fotókat mutattak, hol benne élőképekkel a koncertek első sorokban állókkal. Az introk után egyből bele is csaptak a Creeping Death-szel, majd jött a Harvester of Sorrow, és a sor után végül ami kitűnt az Kirk és Rob hülyéskedése volt, amin a Pokolgép egy nagyon régi dalát a Totális Metált nyomták el. Szerintem ez nagyon jó poén volt, tetszett is, hogy a két arc ott pengette és énekelte ezt.

A Metallica kezdésére szinte csordultig telt a stadion, összesen több mint 150 ezren vettek részt a két estén, ami minden rekordot megdöntött, ahogy olvasni lehetett. Elképesztő volt látni, ahogy a kezdés előtt a teljesen megtelt lelátókon lévő rajongók hullámzással szórakoztatták magukat/szórakoztattuk magunkat, mint egy focimeccsen. Általánosságban kijelenthető, hogy a két este alatt elhangzó 32 dal (16+16) legalább kétharmad része az első négy lemezről került kiválasztásra. A klasszikusok mellett persze nekem is volt pár dal, amit nagyon szívesen megnéztem/meghallgattam volna élőben: például a Hit the Lights vagy éppen a St. Anger – erről a lemezről egyetlen dal sem fért be egyik estére sem, pedig a címadót meghallgattam volna. Örültem viszont a The Memory Remains-nek és az Until It Sleeps-nek is. Azt én is elmondhatom, hogy nagyon élvezték a Metallica tagjai mindkét bulit, látszott rajtuk, hogy mennyire boldogok (még ha mellé fáradtak is voltak mondjuk a szombati estén már) és jó formában is voltak. Szerintem az első estén a Pokolgép Totális metáljának a megtisztelő feldolgozására azért kerülhetett a választásuk, mert ugye idén 40 éves ez a lemez és magyar heavy metal alapvetés, illetve az első hivatalos magyar heavy metal lemez. Ez egy tiszteletadás a Metallicától az adott ország zenei kiválóságai, alapvetései számára, minden tiszteletet megérdemelnek – igaz, kellett azért pár másodperc, hogy felismerjem. 🙂 (King)

Ezek után megörültem a két Death Magnetic slágernek, a The Day That Never Comes és a Cyanide, jó volt ezeket élőben hallani. Persze az este csúcspontja csak ezek után következett! Mégpedig Cliff magnum opusát, a legjobb instrumentális dalukat, az Oriont játszották el! Eszméletlen volt élőben ezt hallani, érezhettük, hogy Cliff lelke itt van velünk és az öregek megadják a tiszteletet neki.

Ami ez után jött, megint slágerparádé volt, tetszett is, de az utolsó pár dalnál már valamiért unni kezdtem a koncertet, kicsit új volt ez nekem, nem voltam még Met‘ koncerten és hosszúnak tűnt ez a 2 óra 10 perc (habár voltam már hasonló hosszúságú vagy hosszabb koncerteken is, de valamiért ez máshogy ütött be a végére), a hosszúra húzott búcsúzkodást már nagyon szenvedésnek éltem meg. Szerencsére a második nap nem ilyen volt.

A setlist utolsó hat-hét dala bitang erős volt: Orion, Nothing Else Matters, Sad But True, Battery, Fuel, Seek & Destroy és zárásnak a Master of Puppets. Az első estén gyakorlatilag csak a Fuelban volt piró meg még egy-két szám elején, vagy közben egy-két tűzijáték, durrogtatás. A Sad But True málházós témája nagyon ütött, a Battery-t mintha nem játszották volna olyan gyorsan, mint az album verzió. A Master of Puppets után tényleg jó hosszúra nyúlt a zárás, rengeteg pengetőt meg dobverőt szétdobálgattak a közönségbe Hetfieldék, de látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik ezt csinálni és mennyire hálásak, hogy itt lehetnek – amit nem győztek mondani is nekünk. Elég jó koncert volt – még úgy is, hogy én kb. a játszott számok felét ismertem csak. (King)

A szombati nap mindenben más volt: mind a setlist, mind az előzenekarok és a hangzás is. Kezdett a modern hc-t játszó Knocked Loose. Kíváncsi voltam, hogy milyenek élőben, de sajnos a borzalmas hangosítás miatt semmit sem lehetett hallani a játékukból doboláson és mellette szóló katyvaszon kívül. A színpadképük sem volt túl jó, ebből úgy érzem, hogy a Metallica managementje nem jól választott erre az estére nyitó bandákat. Ez a banda és maga a műfaj sem napfényes stadion közepére való, hanem kis sötét klubba. Hiába adták bele a szívüket-lelküket a srácok, sajnos ez nem hallatszott kifelé. De adok nekik még egy esélyt, valami klubos bulin legközelebb megnézem őket!

A szombati napon a Knocked Loose kezdett, akiket kár volt megnézni. Nálunk a 101-es szektorban jó volt a hangzás, de a zene borzasztó volt. Egyáltalán nem az én zeném a hardcore és ki nem állhatom a céltalan üvöltözést, így többnyire a stadiont pásztáztuk, illetve innivalóért mentünk. Az, hogy a körszínpadon szinte egy helyben álltak (a csütörtöki napon az Avatarral is hasonló volt a helyzet), alig mozogtak, sem javított a helyzeten. (King)

Másodiknak hangosítás és színpadkép szempontjából szintén rossz választású banda következett, akiket viszont nagyon rég óta meg szerettem volna nézni és régóta hallgatom a zenéjüket. A francia prog-deathes Gojira sem való erre a napfényes körszínpadra a visszhangos stadion közepére. A koncert elején nagyrészt szintén csak a dobokat hallottam, fehérzajos katyvasszal kísérve. Végül a klasszikus Flying Whales-nél kezdtem el felismerni, hogy mit játszanak. Megkaptuk a 2024-es párizsi olimpiáról ismert Mea Culpa (Ah ca! Ira!) c. számot is. Maga a koncert jó lett volna ha technikailag is rendben vannak a dolgok, de sajnos ez „nem jött át”. Őket is meg kell nézni egy klubos bulin, mert a tavalyi csepelit eltörölték ezen fellépés miatt. (?)

Természetesen a francia Gojira nevét sokszor hallottam már, de valahogy megismerkedni még velük sem nagyon sikerült. A 2024-es párizsi olimpia megnyitóján eljátszott számot persze láttam és tetszett is – örültem, hogy most is eljátszották. Amúgy tényleg nem volt annyira kedvező ez a 18:30-as kezdés, teljes világosban történő koncert sem a Pantera, sem a Gojira számára, egy ekkora, különleges körszínpadon, amit nem nagyon tudtak ők sem belakni. Ettől függetlenül jó koncertet adtak, Mario Duplantier dobos nagyon látványos, intenzív dobolást nyomott – le a kalappal előtte! Egy kisebb klubkoncerten én is megnézném őket akár egy teljes bulival is. (King)

Szombat este, Metallica másodjára is! Úgy érzem megérte megvenni a két estés jegyet, mert bizony itt még jobban odapörköltek! Viszont ezen a napon majd 20 percet késtek. A szokásos introk után jött a Whiplash, amit én a Motörhead feldolgozása miatt ismertem eredetileg, ami jól felpörgetett mindenkit. Nagyon jó volt még a koncert felvezetésének a For Whom The Bell Tolls és a Ride The Lighning is.

Most a koncert közepén Kirk és Rob hülyüléseként egy Quimby dalt, a Hoppá!-t hallhattuk. Igazán senki sem ismerte fel, egy nagy gitárszólózás volt az egész, amíg a végén Rob ki nem jelentette, hogy ez a Quimbytől van, jó ötlet volt ez, valami eltérőt nyomtak az előző esti Pokolgép és a 18-as Tankcsapda után. Utána olyan klasszikusok jöttek, mint a libabőrös Fade To Black, Wherever I May Roam, a Cliff emlékére írt – amolyan hommage az Orionhoz -, a hosszú instrumentális The Call of Ktulu. Itt most több balladát kaptunk, hiszen a The Unforgivent is játszották, meg az első világháborút megidéző One se maradt ki, ami felvezetéseként robbanásokat hallhattunk.

Nagyon tetszett, hogy mindkét estén precíz koreográfia alapján haladt a Metallica koncert a körszínpadon: az első számtól kezdődően az utolsóig a körszínpad minden oldalát alaposan bejáratták, voltak mindenfele, James Hetfieldnek legalább 10-12 mikrofonállvány fel volt állítva a színpadon, Lars Ulrich dobszerkói pedig komolyak voltak, ahogy feljöttek a színpad négy sarkában a színpad alól – mindig az, amelyik éppen következett a setlist alapján. Én úgy gondolom, hogy mind a négyen jó formát, teljesítményt hoztak mindkét estén – és ez 60+ évesen azért nem semmi. A szombati este is legalább olyan intenzív volt, mint az első – még ha itt sem ismertem a setlist felét kb. Nagyon jó volt hallani a For Whom the Bell Tolls-Ride the Lightning-Until It Sleeps-Lux Æterna négyest, valamint a Wherever I May Roam-The Unforgiven-Fight Fire with Fire-One négyest is. (King)

Zárásnak pedig az abszolút klasszikus Enter Sandman jött. Ez a koncert sokkal jobban tetszett nekem az elsőnél, egyáltalán nem untam el magam rajta, mindig fel tudta tartani az érdeklődésem. Meggyőzött a Metallica, ha jönnek újra, én újra benevezek! Iszonyatos energia van még ezekben a nyugdíjas korú fickókban, nem érezni rajtuk, hogy a 45 évnyi játszás alatt megkopott volna a lendületük. (Lawrence Live Vids)

Az utolsóként érkező, gigasláger Enter Sandman pedig telitalálat volt – még úgy is, hogy a Metallica feliratos nagy strandlabdák baromira idegesítőek voltak mindkét estén (értem, hogy ez is része a „show-nak”, de akkor is idegesítő volt, ahogy a közönség azoknak a szaroknak a dobálásával van elfoglalva a dalok alatt). Számomra kb. ugyanolyan volt mindkét koncert, egyiket sem tudnám jobbnak vagy rosszabbnak mondani a másiknál. Örülök, hogy így kétszer is láthattam a Metallicát, de úgy gondolom, hogy elég is volt ez a dupla koncert – mert akármilyen jó is volt, akármilyen brutálisan ismertek (kétszer is elmentünk az Allee-ban négy napig nyitva tartó Pop-up store-ba, de akkora sor állt, hogy nem vártuk ki, inkább a stadionnál vettünk merch-et), én nem vagyok olyan szinten rajongójuk, hogy további koncertekre is elmenjek. (King)