A cikkírás első lépése, hogy (miután felkeltette az érdeklődésemet), meghallgatom a lemezt. Mivel bőség van, ezek után újra mérlegelem, hogy érdemes-e rááldozni a drága szabadidőmből. Ha a válasz igen, akkor jöhet az információk begyűjtése. Honnan származik a zenekar, kik alkotják, mit érdemes elvárni tőlük, milyen stílust képviselnek, van-e első benyomás, korábbi tapasztalat…Ilyenkor a sorok szinte csak úgy megírják magukat. A bevezető megszületése után jöhetnek a tényleges értékek: hangzás, borító, dalok. Ha kifejezetten hangulatra fekszik rá az anyag, akár az utolsót úgy is össze lehet hozni, hogy bőven hagyjon felfedezni valót annak, akinek sikerült felhívnom a figyelmét az adott kiadványra. Ezt a folyamatot igazán meg tudják akasztani az elég divatossá vált „arctalan” bandák. A csukjás, maszkos úriemberek jellemzően a körülöttük kialakítani kívánt misztikum, előre megdumált imázs miatt részesítik előnyben az efféle megoldásokat. Az információhiány csúcsát hozta most össze számomra a lengyel Morgreim nevű projekt, amiről minden beszerezhető tudnivalót megtaláltok ebben az egy mondatban. Az elkövető/követők itt azonban semmilyen céllal nem rendelkeznek, pusztán teljesen név és arc nélkül kitoltak magukból két nagylemezt, melyek közül most a Forgotten Tales lesz az, amit kénytelen leszek méltatni.
Első körben hagyják el a termet azok, akik nem kedvelik a 90-es évek epikus, fantasy ihletésű, jellemzően underground sikereket elért lemezeit, melyek leginkább a black metal irányából közelítik a témát. Távozhatnak a mulatós folk rajongók is, mert itt leginkább középtempóban, könnyed lüktetésekben fogjuk megkapni ennek a korszaknak egy nagyszerű kivonatát, jó néhány évtizedes csúsztatással. Ha már fantasy, természetesen Tolkien álomképei lengik körbe az anyagot, ahogy egykoron a Summoning-ot, aminek hatása egyértelmű a Morgreim esetében, de azért akadnak még csavarok ebben a történetben. Ezen felül eszembe jutott még a szinte ismeretlen (vagy teljesen ismeretlen) ODE projekt To The Lucanian Forest lemeze is, amit pár éve fedeztem fel magamnak és azóta is szívesen előveszek. A valóságos erdőben történő séta, a természeti hangok helyett a lengyel projekt a tündék által uralt sötét rengetegekbe kalaúzolnak el minket, ahol főszereplőink az üstben fortyogó, gyanúsan bugyborékoló mágikus italok körül járnak rituális keringőt a Forgotten Tales dalait énekelve. A zenei aláfestést a billentyűzet uralja, mely folyamatosan ontja csilingelő, mégis kísérteties dallamait. A rövidebb instrumentális tételek akár egy dungeon synth korongon is tökéletesen megállnák a helyüket. A kiadványon egy tiszta női éneket hallhatunk, ami nem különösebben akar kitűnni, elkülönülni a zenétől. Nem is az a funkciója, hogy terjedelmével, tudásával elkápráztasson, csupán a szövegek és a hangulat átadása, ennek pedig nagyon is megfelel. A teljesen találó borító alatt rejtőző tételek hangzása azért erősen egyszemélyes munkát sejtet, ettől függetlenül nagyon hozza a megidézni kívánt évtized rezonanciáját.
Kötekedni persze most sem felejtek el, meg a kövér tíz pontos is képmutató lenne. A 37 perces anyagon ugyanis akadnak unalmasabb részek. Amelyik tétel működik, ott hihetetlen hangulatokat, dallamokat kapunk, azonban ebben az időintervallumban is akadnak önismétlések, vissza-visszatérő elemek, amik másodjára már nem tudnak akkorát ütni. Mindettől függetlenül a Forgotten Tales egy igazi meglepetés, manapság ritka kuriózum, ráadásul olyan különlegességgel is tud minket kényeztetni, amely ritkának mondható még a fémzene berkein belül is: ha nem tudunk vele betelni, akkor már ugorhatunk is a folytatásra. Ez XXII címmel jelent meg és semmivel sem rosszabb az itteni dalcsokornál, talán egy lehelletnyivel több benne a tempóváltás és a fekete fém hangulat, ami még jót is tesz neki.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.