Morgue
Lowest Depths of Misery

(Godz ov War Productions • 2022)

Crissz93

2022. december 21.

2

Pontszám

9

Ismét a death metal húscafatokkal kikövezett útjára léptünk. A nemrég bemutatott Toughness ismerős ámbár mégis egyedi, kissé törékeny hangzása után egy nem kevésbé egyedi hangzású osztagról lesz szó. Ha azt mondom, hogy franciák az szerintem sokaknak elárul pár dolgot a Morgue mibenlétéről. 1997-ben nyitották meg saját, különbejáratú halálgyárukat, ahonnan csak pusztítás és szenvedés kerül le a gyártósorokról. 2 album és több kisebb kiadvány volt munkájuk akkori gyümölcse. 2005-ben sajnos kénytelenek voltak bezárni, ám nem hagyták annyiban a dolgot. „Még oly sok koponyát kell miszlikbe aprítanunk” – gondolhatták magukban. 2012-ben újranyitottak és azóta újabb két albummal gazdagították katalógusukat. Legújabb kiadványuk a The Lowest Depths of Misery, ami idén októberben jelent meg a Godz ov War kiadásában, ahol kicsit kísérletezőbb kedvükben vannak, mint az előző kiadványaikon. Technikásságra itt ne számítsunk, végtelen mennyiségű aprításra, darálásra, brutális megsemmisülésre annál inkább. Hús-krumpli típusú halál fémmel se számoljon senki, a brutal death metal és a grindcore toxikus megsemmisítő táborának leszünk fültanúi.

Ennek a kegyetlen halálgyárnak a működéséért két fő a felelős: Max Lobier rémálomszerű hangorkánját csodálhatjuk meg gitár- és dobjátéka mellett. Ilyen erős motorral egyszerűen legyőzhetetlen érzetet kelt a Morgue pusztító gépezete. A gép és gyár szavak nem véletlenül kerülnek elő, mivel ebben a lemezben semmi emberi nincs. Jérome Blandino basszusa ad egy plusz textúrát a hangzásnak, és kész is a tökéletes recept. Olyan megállíthatatlan barbarizmussal indít a Morgue a Transcend the Acheron személyében, hogy még elsőre nekem is kapkodnom kellett a levegőt, pedig én aztán hozzá vagyok szokva az elmebeteg állatságokhoz. Bombasztikus hangbombákként csapódnak a fejünkre a furcsán brutális riffek, a szélsebes dob és a sikolyszerű, torzított kiáltások garmadája. Ezt az albumot nem lehet igazán kiismerni, állandóan változó halmazállapotot vesz fel az összkép és emiatt válik irgalmatlanul izgalmassá az egész. Szó sincs hagyományos halál fémről, beleviszik azt a franciákra jellemző újító szellemet, ami által nem lehet egy mozdulattal lepöccinteni őket az asztalról csakúgy pár szóval. Nincs hagyománytisztelés, ők maguk szeretnének a hagyomány lenni. Brutalista, ugyanakkor eklektikus ötlettárukat többszöri hallgatás során lehet igazán értékelni. Hiába a végtelenül pusztító hangorkán, rengeteg olyan nüansz található játékukban, ami által már-már avant-garde jelzővel is elláthatnánk a Morgue néhány számát.

Elsőre egyáltalán nem erre számítottam, a külcsín itt elsőre egy kicsit becsapott. A borítóról egyből eszembe jutott a két évvel ezelőtti Plague bemutatkozó albuma. Igen 2020-ban egy ilyen nevű zenekar…és pont akkor adják ki a debütálásukat. Az élet mindig a legjobb rendező. Szóval azon az albumon is van egy hasonló fejszerkezettel rendelkező koponya, mint az itt láthatón. Az ottani intakt, fehér állapothoz képest a Morgue betette a magukét egy extrán radioaktív mikróba pár percre, és ez a borzadály lett a végeredménye mindannak a kísérletezésnek. Akkor még nem állt össze a kép, de most már nagyon is bele tudom látni mindazt az extrém, szinte már groteszken gépies haláltábort, amit a zene reprezentál. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen megszállott, aki szereti ha a borító és a zene rímel, de hát ez van. Morgue név alatt rengeteg banda működött és működik a mai napig is, de nekem egyből a klasszikus amerikai deathgrind bandát juttatta eszembe Illinois államból. Ők se voltak piskóták, de ezekhez a haramiákhoz képest még ők is a bőven fogyasztható kategóriába tartoztak. A káoszt megzabolázni nem könnyű dolog, rengeteg összetevőnek meg kell lennie ahhoz, hogy úrrá legyünk egy olyan hurrikánon, mint amilyet a Morgue létrehozott. A hangzásra egy árva panaszunk sem lehet, minden összetevőt, minden hangszert remekül lehet hallani. A gitár hangzására külön felhívnám a figyelmet, olyan hideg, fémesen modern textúrája van, ami könnyen földöntúli hangulatot teremthet maga körül. Meg is teszi mindezt, a kissé disszonáns élű riffek még tovább fokozzák ezt az érzetet. Az aprítások és darálások közepette lassabb részek, leállások, váltások is tarkítják a számokat.

Az egyetlen dolog, ahol nálam elcsúszik a Morgue az a dalszerzés. Többször is lepörgött nálam a lemez, de még most sem tudnék rábökni egy kedvencre. Legtöbbször mindig egybe szeretem hallgatni az albumokat, mivel úgy gondolom, hogy csak akkor tapasztalhatjuk meg azt az élményt, amit az alkotók nekünk szántak. Szeretek egy konkrét mű különféle felvonásaiként tekinteni a dalokra. Azonban mindig keresem azokat a mozzanatokat, amik jobban megfognak, mint a többi és ezáltal kiemelkednek a többi szintén remek kompozíció közül. Itt tényleg az a szabály érvényes, hogy egyben kell lenyelni a The Lowest Depths of Miseryt. Az itt elénk tárt energiák, intelligens brutalitás, kiismerhetetlenül tekergő témák azonban kárpótolnak minket. Ugyanazt tudom mondani, mint azt tettem a Toughness esetében is, hogy egy olyan stílust reprezentálnak a franciák, ami nem lerágott csont és még bőven van potenciál a death metal ezen ágában. A világvége hangulat átjárja a Morgue lemezét és mi csak élvezzük a körülöttünk kibontakozó apokalipszist. Ez a kombináció könnyen felvillanyozza a hagyományoktól megcsömörlött fület és feltölt energiával minket. Ráadásul ezt úgy mondom, hogy én nem tudok betelni a kriptahangzással, de az ilyen albumok remekül reprezentálják mindazt a különféle ízt, amit ez a zsáner hordoz magában. Csak a kreativitáson múlik minden, és itt abból van bőven. Nagyon erősen ajánlott lemez a Morgue legújabb lélekpusztító kreálmánya.