Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Nálatok egy hét csúszással, nálam szinte azonos időben született meg az előző heti Gorement és a Morpheus Descends zenekarról írt cikk. Ennek oka igazán egyszerű: miközben sokadjára pörgött a The Ending Quest, a videómegosztó betolt mellé egy érdekes borítóval ellátott anyagot is, ez volt a Morpheus Descends zenekar Ritual Of Infinity című nagylemeze. Már csak ezért is marha izgalmas ezért a sorozatot készíteni, hiszen még én sem hallottam korábban erről a csapatról, de ahogy elindult a lejátszás és némi kutakodás után kiderült, hogy szintén egy egylövetű csapattal állok szemben, nem volt kérdés, hogy írnom kell róluk.
Maga a zenekar és a lemez valamivel fiatalabb a svédek debütálásánál, mivel a Rituals Of Infinity már 1992-ben meglátta a napvilágot, hogy aztán kígyót-békát kiabáljon annak vidámságot és örömöt sugárzó fényáradatára. Az ekkor öt fős brigád ráadásul nem az északi, hanem a morcosság szempontjából kézzel foghatóbb amerikai halálfém vonalát erősíti Middletownból (New York államban található, nem Középföldén). 1990-ben simán Morpheus néven kezdtek el áldozni a kemény zene iránti rajongásuknak, ám ezt nagy eséllyel nem tartották elég kifejezőnek, így megtoldották a Descends szóval, hogy tisztában legyünk a várható mélyrepüléssel.
A zenekar viszonylag gyorsan eljutott a nagylemezig, viszont néhány demó után húzott egy nagyon fontos tagcserét is. Az alapítók között szereplő Craig Campbell énekest cserélték le az azóta sajnos elhunyt Jeff Reimerre, aki már a 80-as évek végén kacérkodott a vérbeli death metallal néhány gyorsan földbe állt banda frontembereként. Jeff igazán mély, mégis rendkívül jól artikulált hörgéssel járult hozzá a Ritual Of Infinity létrejöttéhez, aminek felfedezésére saját korában csak az szabhatott gátat, hogy Morbid Angel, Death, Cannibal Corpse, Deicide, Immolation lemezek potyogtak az égből, komolyabb hátszéllel. Továbbá azt sem hagyhatom ki egy “kritikából”, hogy ennek a lemeznek nincs igazi ismertető jegye. Ne arra gondoljatok, hogy tucat, hanem arra, hogy úgy van eljátszva, ahogy azt a meglévő tudásuk alapján az iskolában tanították volna a zenészeknek arról, hogy milyennek is kell lennie a death metalnak . Az egész produkció húsba vágó, komor, ugyanakkor magában hordozza azt a fajta morbid ünnepélyességet, ritualisztikus mértékre emelt agressziót, amit az amerikai szcéna utánozhatatlanul tudott közvetíteni. Ha létezik zseniális, egyben minden mozzanatában inspirálódott death metal kiadvány, akkor az biztosan a Ritual Of Infinity. Tovább részletezem a dolgot: a lemez időnként prosztó és kéretlenül brutális, ahogy a kannibáloktól hallhattuk ezidőtájt, máskor meg finoman tördelt, ahogy a korai Death esetében tapasztalták az akkori vájt fülek. Én azért felfedeztem egy sajátos ízt az összképben, amit a mélyben megbúvó, ekkoriban tomboló hardcore láznak tulajdonítok. Hiába az underground jelleg, a Morpheus Descends kiadványa az a korong, amit egy vérbeli death metal rajongónak illik előkelő helyre tenni a gyűjteményében.
Amerikai zenekar lévén nem leszünk hullák és feltárulkozó koporsók híján a lemezzel kapcsolatban. Már a nyitó The Way Of All Flesh során kirajzolódik előttünk a ködös temető, ahol egy erősen bomlásnak indult zombi azért keresi a még működő, ám elgurult szemgolyóját, hogy végre a húrok közé csaphasson. Ő nem jár sikerrel, azonban a bandában pengető Bob Yench és Steve Hanson annál inkább. A dalban néhány másodpercen belül beindul az ősi, méhrajként zümmögő halálfém áradat, ráadásul olyan témákkal, amik időnként egészen feszes bólogatásokra ösztökélhetnek minket. Külön érdemes kiemelnem Sam Inzerra dobjátékát is, aki az említett lehelletnyi progressziónak a sava-borsát adja játékával. A kezdés pusztán ígéretesnek tűnt a folytatásban érkező Corpse Under Glass mellett, ami egy instant death metal klasszikusnak tekinthető. Nem is tudom, hogy hiányozhatott eddig a lejátszási listámról. Erről a dalról tényleg el lehet mondani, hogy rendkívül morbid hangulatot teremt pusztán a témáival, Jeff pedig Cerberus módjára üvölt felénk a pokol kapujából. Brutális, mégis emberi az egész, a mai füllel kissé túl nyers, zörgő hangzással egyetemben. Nem marad le mögötte az Immortal Coil sem, ahol először tetten értem azt a bizonyos hc ökölrázást a cammogós részek közben. Ahogy az egész lemezen, itt is nagyon jó tempóváltásokkal találkozunk.
Az összesen 33 perc környékén mozgó lemez komoly tűzerővel rendelkezik, így bőségesen elégnek érezzük a rajta található 9 tételt, melyek önmagukban 3-4 percet harapnak ki maguknak a nagy egészből. A lemez egyik legrövidebb dala a Trephanation, ráadásul ez a legbrutálisabb a szintén rövid Accelerated Decrepitude mellett. A két vérszivattyú közé ékelte be a csapat a valamivel bólogatósabb, de cseppet sem lazább Proclaimed Creatort, aminek az elején hallható bejátszás tovább erősítette a srácok horrorfilmek iránti rajongását. A dalban továbbá végre komolyabban megmutathatja magát a basszusgitár is, amit egyébként Ken Faggio hangolt le megfelelő szintre – valahová a bolygó magjának közelébe.
Kiemelkedő tétel még számomra a lemez második felén található Submerged In Adipocere, amiben akadt némi kísérletező hajlam, előre mutatás. A játékidő végén a gyilkos tempóval induló Enthralled To Severe vonultat fel hardcore erősségű bólogatni valókat, valamint a címadó tétel korbácsolja fel úgy a kedélyeket, hogy amikor véget ér, hiányozni kezd a lemez.
A Ritual Of Infinity olyan, mint egy jól beállított gépezet, vagy egy precíziós szike: patikamérlegen van kimérve benne minden, ami az old school death metal esszenciája és úgy is van elhelyezve arányaiban, hogy ne lehessen belekötni. A végeredmény mégsem érződik mások utánzásának, izzadságszagú, vagy öncélú próbálkozásnak, csupán egy háttérbe szorult, de első osztályú mesterműnek. A zenekar ezek után még kiadott néhány EP-t és demót, melyek közül mindenképp felhívnám a figyelmeteket az 1994-ben megjelent Chronicles Of The Shadowed Ones-ra, amely sem hosszában, sem minőségében nem marad el a nagylemeztől, sőt, doomosabb mivolta miatt jelenleg is pörög… 1998-ban aztán lehúzták a rolót, azonban 2013-ban felszínre hozta őket a nosztalgiavonat. Persze egy válogatáshoz készített két új dalon kívül azóta sem lehet hallani róluk…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
