(Ezen kritika az egylemezes sorozatba készült, de menet közben a banda bejelentette új nagylemezét, szóval köszi, srácok…Persze ez a zenekar már teljesen más felállásban tolja a talpalávalót.)
Van aki szeret a stílusmeghatározásokkal tökölni, körbeírni, viszonyítani, más pedig nem tartja fontosnak. Én az előbbi csapatot erősítem, mindig érdekesnek tartottam egy-egy banda fejlődésének menetét, azokat a hatásokat, amiket magukba szívtak, ami inspirálta őket ahhoz, hogy egyáltalán hangszert ragadjanak. A meghatározás azonban egyre nehezebb, hiszen sokan úgy próbálnak új utakat találni a lassan teljes palettát befogó fémzenében, hogy mindent is vegyítenek mindennel. Flamenco a death metalban? Mi sem természetesebb. Perui torokének és thrash metal? Fogd meg a söröm és már csinálom is! Aztán jönnek a különféle alműfajok, melyeknek még a nevét is csak néhányan jegyzik, azt is csak különféle régiókban. Nem hangzik el például gyakran az a kifejezés, hogy dark death metal, pedig vannak körök, ahol komoly kultusza van és azon is vitatkoznak, hogy mely zenekarok képviselik hitelesen. Amikre gyakran hivatkoznak, az a svéd Treblinka néhány demója, amiből később Tiamat névvel vált ismert zenekar, persze csipetnyi iránymódosítás után, a korai The Chasm, valamint a még death metal korszakos Darkthrone. Persze hivatkozhatunk ezekre a kiadványokra szimpla black/death metal átmenetként, de például Mexikóban, ahol amolyan őshonos, földalatti vallásként működik a sötét zenék művelése, ezzel szentségtörést követnénk el, a 2003-ban, fiatal fanatikusokból alakult Necroccultus tagjai pedig nagy eséllyel vérünket vennék miatta valami elfeledett maja templom kőoltárán. Annak ellenére, hogy jellemzően svéd gyökerekre hivatkoznak, az is elmondható, hogy a stílus jelenlegi képviselőinek zöme szintén mexikói, úgyhogy elmondhatjuk, igazán magukénak érzik ezt a vonalat.
Mégis milyen jellemzők alapján lehet külön kategóriába sorolni ezeket a csapatokat? Ennek meghatározásához tényleg iskolapélda lehet a Necroccultus eddigi egyetlen nagylemeze, hiszen minden tekintetben igyekeztek olyan szabályok szerint játszani, ami megfelel a stílus alapsémáinak. Death metalból indulunk ki, melybe vastagon beleszövődik a black metal okkultizmussal, misztikummal foglalkozó alaphangulata. Nem foglalkoznak társadalomkritikával, politikával, személyes sorsokkal, egyetlen témának csak a halál titkait és rejtelmeit fogadják el. Ugyan akadnak egész gyors részek a viszonylag rövid, 33 perces anyagon, mégis sokkal jellemzőbb rá a hipnotikus hullámzás, lüktetés, ami gondoskodik egy émelyítő, folyamatos kényelmetlenséget és feszültséget okozó atmoszféráról. Az a fajta zene ez, amitől a 100 wattos izzó is csak halvány pislogásba kezd perceken belül. Ahhoz képest, hogy alig néhány évvel a banda megalakulása után elkészült az Encircling The Mysterious Necrorevelation, igazán érett produkcióval van dolgunk, ami minden ízében tudja, hogy mit akar. A dalcímek olyanok, mintha egy death metal szöveg-generátor dobálta volna össze a kötelező panelekből, de ez nem paródia vagy utánzat, hanem elköteleződés, mert a Necroccultus tudta, mit csinál és azt kinek csinálja. Hangzás tekintetében is ugyanez a helyzet: a gitárok marnak, kellően kásásak, de mégsem hatnak összefüggő masszának, könnyen elkaphatjuk a megfelelő riffeket és témákat. Talán itt jön át legjobban a törekvés abba a bizonyos szubzsánerbe, hiszen a témák folyamatosan sötét hangulatot árasztanak magukból. Időnként gonosznak is nevezhetők, de többnyire a balsejtelem tör utat magának. A régimódi megszólalás kifejezetten a ritka, de hatásos szólóknak tesz jót, ezeket mindig élvezettel hallgatom. Külön öröm, hogy nem temették el a kereszténység jelképei mellé a basszusgitárt, hanem a megfelelő pillanatokban hagyják azt kalandozni, irányítani. Az eredeti felvételen (meghallgattam a későbbi újrakevert kiadásokat is) a dob egy kissé belesüllyed az összképbe, tompábbnak hat, viszont ez nem von le sokat a lemez értékéből.
Meglehetősen gyorsan rá lehet egyébként csavarodni az anyagra, hiszen a címadó Necroccultus fortyogó üstjében már minden megtalálható: a valahonnan ismerősnek tűnő, mégis azonnal ható riffek, szemünkbe szálkaként szúró szóló, valamint a gyomortartalom bűzét még hangszórókon keresztül is tökéletesen átadó hörgés bármiféle extra torzítás nélkül, bele a pofánkba. A Descent To Requiem lépcsős témáiban ott figyel egy kis fekete fém monotónia, de a zaklatott, robbanásokkal tarkított dobolás biztosít bennünket arról, hogy még mindig a temetőben vagyunk. A The Necrosphere Within úgymond nyitányában kapunk egy rövid főhajtást a már említett korai Tiamat előtt, majd belevágunk egy igazán sűrű gitárhangokkal megszerkesztett dalba. Nagyon nehéz lenne eldöntenem, hogy ez, vagy a rá következő Mirage Of Death lenne a kedvencem, ha ténylegesen a hangzásban gondolkodnék, de az vitán felüli, hogy a pusztítás mértékében az Into The Veils Of Damnation viszi a prímet.
Ezen a ponton válnak még érdekesebbé a dolgok, mivel a kiadvány utolsó 3 tételére megváltozik a lemez hangzása. Ennek oka az, hogy a három dal a korábban rögzített promós kiadványuk részét képezte volna, csak ott valamiért nem tudták őket az amúgy is 13 perces bemutatkozás mellé tenni. A gitár mélyebb, a hörgés klasszikusabb mélységekbe ugrik, de igazából a dalok ugyanolyan jók lettek. Ez az „itt még elférnek ezek a tételek” hozzáállás tovább emeli a lemez underground csemege értékét, ahogy az is, hogy a későbbi kiadásokhoz még pár EP-t és feldolgozást is hozzácsatoltak.
Furcsa lehet a sorozatban, de a Necroccultus bizony jelenleg is aktív, mint zenekar. Persze nem úgy, ahogy az a hétköznapi értelemben megjelenik lelki szemeink előtt. Ez a projekt egy valóságos „keltetőként” működött. Aktuális tagjai ugyanis mindig tovább és tovább kerültek különböző bandákba. Az egykori fiatalok szétfolytak a mexikói keményzene érrendszerében és friss vért pumpáltak több death metal, black metal csapatba, de akad a későbbi életpályák között death/doom és thrash metal horda is. A lemezt rögzítő Santiano Alcocer gitáros és Daniel Sánchez dobos szerves magját alkotják a jóval termékenyebb Vexilla Regis Prodeunt Inferi zenekarnak, az Ominous Crucifix, Sargatanas, The Dweller soraiban megfordult César Ponce jelenleg az Ouroboros Solemn nevű black/doom rettenetben tépi a húrokat. A zenekar úgymond esze, középpontja Isaías Huerta pedig a Doomortalisban és az Odium Umbrae-ben játszik jelenleg, de kiadott egy szintén a sorozatba kívánkozó fantasztikus death metal korongot is a Denial nevű alakulattal (Catacombs Of The Grotesque, 2009). Szerintem a Necroccultust is fel fogja még támasztani, hiszen az utóbbi években maga mellé vette néhány fellépés erejéig Alex Méndez (BIID, Cimmerian Possession, Ravenous Death, Remains, Undertomb, Zombiechrist) és Roel Slaughter (Putrescence, Blasphematory, Remains) gitárosokat, valamint Néstor Márquez (Human Trash, Primordial Rites, Rotting Grave, Sepulkhral Baptism) basszert és Dante Valladares (Ungodly Rest, Putred) dobost. Ez tehát a jelenlegi felállás és nehezen tudom elképzelni, hogy nem születnek a fejükben új ötletek…
A Necroccultus visszatérő lemeze április 24-én érkezik The Afterdeath Blackness címmel. Az első dal már megis hallgatható róla.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
