És megint megtörtént. Újra a féktelen, elmezavarban szenvedő brutalitást szomjazó énem győzedelmeskedett és elindított egy olyan úton, amelynek a végeredménye ez a cikk lett. Ne rám haragudjatok, hanem arra a buborékfújó fizimiskájú természet tréfájára a borítón, ami épp egy hatalmas csontvázmedencében élvezi ki az alvilági wellness minden örömét. Egy ilyen színekkel és témavilággal megspékelt alkotásnak mégis hogy lehetne ellenállni? Süt róla, hogy a művész járatos a megkapóan sötét, ám szinte már komikusan infernális képek megalkotásában és ez már önmagában arra ösztökél, hogy mindenképp hallgassam meg azt a genocídiumot, ami mögötte rejlik. Nálam mindig van olyan része az évnek, amikor a kellő primitívséggel elárasztott brutal death metal kerül az első helyre az általam kitalált lejátszási sorrendemben. Na, ennek nálam jelen pillanatban az első számú képviselője a napsütötte California államból származó Nithing. Ennek a szörnyszülöttnek csupán egy őrült alkotója van, aki nem volt rest teremtményébe beszuszakolni a világ összes dühét. Nehéz szülés volt ez. Koppantak a csontokban az injekciós tűk feje, de megalkotta bestiáját Matt Kilner és most szabadon garázdálkodhat ezen a jobb sorsra érdemes glóbuszon.
Miért írtam azt, hogy nehéz szülés volt? A fő oka ennek az, hogy a 2015-ös bemutatkozó kislemez óta váratott magára ez a 25 perces sugármeghajtású buldózer. Mindössze egy megosztott kiadvánnyal lepett meg minket a sárga kolera évében Matt bátyánk, ami a szintén kiváló Syphilic közreműködésével kezdte meg sáskajárását. Na, de idén év elején jött a várva várt hír. A sátánfattyú úton volt. Fortyogott még egy rövid ideig magzatvizében, mely oly tisztaságú volt, mint a helyi csatornaművekbe beáramló oldatos nedű. Júniusban a szennyvízzel együtt történt meg a hirtelen jött ellés és a forró, napsütötte betonjárda kellős közepére csapódott le az Agonal Hymns névre (fordított)keresztelt poronty. Testét ellepték a fonálférgek, duzzadt ütőeres nyaka köré tekeredett köldökzsinórja kellő közelségbe hozta a halál nevezetű jéghideg entitással. Szájából pedig irgalmatlan mennyiségű, sárgálló genny áradt. Az Agonal Hymns minden karakterisztikáját megtestesíti a death metal brutalista vonalának.
A Nithing teremtménye azonban mégis egy sokkal érdekesebb élményt nyújt, mint a 666.-ik slam banda. Precizitásban fogant gépiessége egy olyan embertelen és megfoghatatlan stílusban tálalja nekünk az adott zsánert, hogy könnyen megkérdőjelezzük a fizika mai állását. Ennek az embernek ugyanis élő, működő atomerőművek üzemelnek a karjaiban. Nem véletlenül épp a dobok mellett ül Matt a képen, ugyanis ez az ő személyes specialitása. Gyatlov elvtárs ebben a kapcsolóteremben két kézzel tépdesné ki a haját, ez ugyanis nem a „not great, not terrible” módon szunnyadó veszedelem. Itt amint belép, máris úgy villog az összes gomb és kapcsoló, mintha az egy istenhátamögötti falusi kocsmában leledző félkarú rabló lenne. Itt azonnali maghasadásnak lehet tanúja, amit még Lenin elvtárs kóválygó szelleme se tud csillapítani.
Minden egyes letartott hangjegynek megvan a maga szerepe ebben a pokoli színjátékban. Egy félreütött hang is kevés, de annyit se fogunk találni itt. Művészi precizitással és lehengerlő sebességgel halad végig a szélrózsa minden irányában. Egy dolgot azonban mindenképp meg kell említenem, mivel tudom, hogy az album ezen aspektusa sokaknál váladékkal teli parazitaként fog belerondítani érzékenységgel teli fülükbe. A pergő az itt is hozza a zsánerre jellemző visszhangos sörös doboz hangzást. Ráadásul ez az a fajta sörös doboz, amit csikkszedés közben talált meg magának a helyi Tesco parkoló melletti szemétdombon a félkarú koldus. Üres, olcsó és már csak ő kívánja azt a pár csepp nedűt, ami benne van.
A lemez végére ez a hangzás képes lefárasztani az egyszerű hallgatót és meg kell valljam ez velem is megtörtént párszor. A gitárjáték sokkal színesebb és változatosabb élményt nyújt számunkra, mint ahogyan azt már megszokhattuk az ennél lényegesen impotensebb bandáknál. Ötlettelenségnek nyoma sincs és még csak azt sem mondanám, hogy önmagát másolná a Nithing a különböző dalokban. Okosan épülnek fel a dalok, fokozatosan tárulkoznak ki a kották, amikből árad a fékevesztett bérgyilkos szellem. Ha te nem ölsz meg, akkor megöllek én.
Sikál a húrokon Matt, akár székely mosóasszony a faluszéli pataknál. A gitárhangzásnak súlya van, ami egyből ránk omlik, akár a nagymama kétajtós faszekrénye. A csilingelően ropogós, gépiesen kimért hangzást megkoronázza a primitívségben fogant brutalitás. Basszus fronton van talán a legkevesebb mondanivalóm, mivel lojális trubadúrként követi a többieket véráztatta hastífuszokkal teli kalandjaikon. Ennek ellenére nem mondanám azt, hogy feleslegesen bőg a háttérben, hiszen részesévé vélik a hangorkánnak és földelésével biztos alapot szolgáltat a többi hangszernek.
Ha az eddig hallottak alapján úgy érezzük magunkat, mintha kanadai favágók aprítanák a hátunkon a gyújtóst (korai Cryptopsy) vagy ha a gízai piramisok nyomasztóan forró auráját érezzük a lényünkbe hatolni (Nile), akkor szerintem helyben vagyunk. Maguk a dalok eszesen megkomponált vérfürdők, amelyek nem fogják túlcifrázni a dolgot. A kegyetlen szadizmust nem a poliritmikákban fogjuk megtalálni, hanem a tehén gyomrában háromszor megforgatott végtermékben. Legyen egyszerű, visszataszító és profán. A témakörök sem a legeredetibbek, voltaképpen a szokásos horrorban fogant lázálmokon alapuló rémképeket képzeljünk el, melyek főszereplői olyan nevetségesen groteszk megjelenésűek, mint a borítón szereplő párhuzamos univerzumbéli Kennedy elnök.
Végezetül jöjjön a legkritikusabb része az egész lemeznek. Milyen torka van Matt pajtásnak? Azt kell mondanom kegyetlenül visszataszító, ahová a halál is meghalni jár. Pszichotikus, alpári és elképesztően gusztustalan az a nemi betegségekkel elárasztott fertő, ami benne lakozik. Ez egy olyan mélyről feljövő böfögés, amit még maga a Sátán is csak kellő mennyiségű véres hurka után tud produkálni infernális vacsoraasztala felett. Na, de…hurkás hasonlatom hallatán nehogy elárasszák szeretve tisztelt honlapunkat az önjelölt böllérek. Itt nem hallható a disznó bús röfögése. Ez egy olcsó taktika arra, hogy elhitessük a tejfelesszájúakkal azt, hogy egy borzalmasan súlyos és brutális élményben van részük. Ilyesfajta becsapásnak itt nincs helye. Ez egy művészien érzéki, ugyanakkor hallatlanul mechanikus örömóda gyűjtemény, ami várja mindazon ősembereket, akiknél a szebbik nemmel való kapcsolatlétesítés még mindig a bunkósbotnál tart. Mindezek ellenére úgy gondolom még mindig van tér a Nithing előtt. Már az említett Fetid Reek of Interminable Existence fülelése során is eszembe ötlött: mi történne, ha a projektből banda válna? Ez a kérdés mind a mai napig fúrja az oldalamat és lehet, hogy ez így is fog maradni addig a napig, míg testemet fel nem emészti a krematórium tüze. Ennek ellenére senkinek se legyen kétsége afelől, hogy egy profizmussal és kellő szakértelemmel készített hiperszonikus betonkeverő boldog tulajdonosa lehet az a szerencsés, aki beruház a Nithing debütáló lemezére. A gyár neve: New Standard Elite.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Matt Kilner nagy valószínűséggel egy igazi sorozatgyilkos lehetett volna magas intelligenciával, aki rejtvényeket küldött volna az egyenruhásoknak, hogy micsoda művet alkotott egy-egy sötétebb, borultabb pillanatában. De nem így lett. „Választotta” inkább a zenészi pályát. 🙂 – Köszi Crissz, most már esténként, tuti nem fogok rendesen elaludni. 😀
A zodiákus babérjaira törne. Igazán nincs mit! 🙂
Azért a Putridity ex, illetve Gorgasm dobosától ne várjunk pop zenét.