Azt hiszem elég egyértelmű, hogy vizuális téren könnyű felkelteni az érdeklődésemet és számomra igenis fontos, hogy mi kerül egy-egy kiadvány elejére. Így különítettem el szépen magamnak például a svájci groove metalos, grindcore-os Nostromo lemezét is, aminek gyönyörű fekete paripája azonnal kíváncsivá tett a mögötte rejlülő zenével kapcsolatban. A stílust és a képet figyelmbe véve lóerőre és kemény pofonokra számítottam, meglehetősen depresszív környezetben, aminek nagy része meg is érkezett, de ennél azért árnyaltabb ennek a bandának a mibenléte. Korábban nem volt szerencsém még találkozni velük, pedig egész pofás kis múlt áll már mögöttük.
A kedvenc kereskedelmi űrhajóm után elnevezett brigád ugyanis már 1996-ban elkezdte bontogatni napvitorláit és kisebb kiadványai mellett 2005-ig három nagylemezt is kiadtak, ráadásul elég eltérő felfogásban a zene tekintetében. Pályafutásuk során erőteljesen hatott rájuk a harcore, metalcore hullám, de akadnak itt indusztriális hangok és némi poszt metalos maszatolás is. Ezek eltérő mennyiségben jelentek meg a korai kiadványokon. Utolsó, Ecce Lex című anyaguk után visszavonulót fújtak és gyakorlatilag 2016-ig megszűnt a csapat. Az eltűnést biztosan nem a figyelem hiánya okozta, hiszen lemezeiket olyan csaptokkal turnéztatták meg, mint a Slayer, Converge és Mastodon.
Visszatérésüket sem új lemezzel, hanem válogatásokkal, EP-vel, single anyagokkal hozták a világ tudtára, melyek sorozatának most a Bucephale vet véget, mintegy megkoronázva a hosszadalmas egymásra találást. Nagy változás ugyanis a csapaton belül nem történt: Jéjé (Nebra, Mumakil) gitáros és Javier Varela (ének) stabil kettőse mellé még valamikor az első lemez környékén érkezett Ladislav Agabelov basszer, akik most is állja a sarat. Egyedül dobos terén válogatósak, hiszen a lemezen hallható Maxime Hänsenberger 2018-ban ült be a cájg mögé megfelelően felhúzott rugókkal. Belehallgatva a régi anyagokba, ez a változás igencsak jót tett a felállásnak, akárcsak a friss lemez koszosabb, mocskosabb hangzása, ami alapvetően elkülöníti őket egy hagyományos metalcore csapattól. Régi motorosok ellenére meglepően csavaros dalszerkezetek, disszonáns hangfoszlányok is dúsítják az új szerzeményeket, melyekre úgy gondolom ismét vevő lesz a világ. Az albumon 10 dalt találhatunk, átlagosan 3-4 perc hosszúsággal, melyek folyamatosan lüktetnek, szaggatnak, máskor pedig gyilkos gépezetként zúgnak át rajtunk.
A tételek sorát a Ship Of Fools nyitja meg a már említett koszos, de erőteljes hangzással és egy azonnal bólogatásra késztető lüktetéssel. Erős, ugyanakkor visszafogott indítás ez ahhoz képest, amit az IED (Intermittent Explosive Disorder) mutat be számunkra grind darálójával és kegyetlen üvöltéseivel és hc-s ökölrázásával. Ez a kettősség húzódik végig az egész albumon, szerencsére rengeteg jó témával karöltve, így nem válik unalmassá a dolog. A további változatosságról két érdekes vendégszereplés is gondoskodik. Az első a 4. tételben hallható francia dark/ambient előadó, Treha Sektori szereplése, ami egy kis fújást, szusszanást enged a tempót tekintve, valamint mélyíti az anyag összhatását. A kiadvány végére sikerült egy igazán különleges darabot is összehozni, ami talán egy új utat jelölhet ki a banda számára. Vendégként meghívták a híres Monkey3 nevű pszichedelikus/stoner formáció két tagját, Borist és DB-t, akikkel egy érdekes utazást hoztak össze az Asato Ma keretén belül. Itt már beugrott egy újabb hatás neve is, ez pedig az Amenra. Ritka az ilyen jó vendégszenész választás, mivel a nagyjából egységes színvonalon mozgó lemezből ezek a tételek képesek kiugrani.
Hivatalosan október 28-án érkezik majd a Bucephale és szerencsére nem vezetett vele kapcsolatban félre a borító sem. Combos dalcsokor, meglehetősen mai ízekkel, amit érdemes megismerni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.