Aki szereti Ross Jennings hangját, az örülhet, hisz anyazenekara, a Haken június 5-én fogja megjelentetni Virus című új albumát. Talán nem csak az én figyelmemet kerülte el, de az énekes egy másik bandában is érdekelt. Ez pedig a szintén angol Novena. A 2013-ban alakult prog. metal (mi más lenne, ugye?) csapat 2016-ban adta ki Secondary Genesis című, saját gondozású, háromszámos, 32 perces EP-jét. Ami olyan, mintha a Haken és az Opeth szerelemgyereke lenne. Első nagylemezük pedig másfél hónapja jelent meg. Ezúttal nem saját kiadásban, hanem a Frontiers Records égisze alatt. Akik ugye a melodikus rock/metal zenére vannak specializálódva. Ezért azt gondoltam, hogy a Novena száműzte eszköztárából az extrém vokált. De tévedtem! Így sanszos, hogy az Eleventh Hour az egyik legkeményebb muzsikát tartalmazó lemez, ami eddig az olaszok istállójában megjelent.
Igaz, a koncepciózusnak tűnő, 73 perces korongon arányait tekintve legalább annyi finom, prog. rockos rész hallható, mint kemény, néha extrémbe hajló prog. metal. Bár lassan kezdek megbarátkozni a hörgős, acsarkodós részekkel (szerencsére nem túl sok van belőlük!), azt kell mondjam, nekem egyáltalán nem hiányozna innen az extrém vokál! Egyrészt azért, mert kifejezetten komálom Ross orgánumát, énekstílusát, másrészt néha az az érzésem, hogy beleerőltettek némi hörgést, hogy elmondhassák ezzel is színesebb az általuk játszott muzsika. Amúgy ez a bizonyítási kényszer több tekintetben is érezhető. A lehető legtágabban értelmezték a progresszív zene kereteit, próbálták minél színesebbé, változatosabbá tenni a lemezt, ami által fúziós és igen eklektikus lett a végeredmény. Biztosan lesznek, akik a „kevesebb, néha több” elv alapján az itt hallottakat már túlzásnak fogják tartani. És maximálisan egyet is tudok érteni velük. Mégis, nekem hallgatásról-hallgatásra jobban tetszik az Eleventh Hour és mindig fölfedezek benne valami új dolgot, ötletes megoldást, hangzást!
A cím és az albumborító órás koncepciója miatt nekem egyből a Watchmen című kultikus képregény ugrott be, a 22:58 röpke bevezetője pedig hasonló hangmintákra épül, mint amilyet a Dream Theater alkalmazott az utolsó, nagyjából közmegegyezésesen klasszikusnak titulálható lemezén, a Metropolis Pt. 2 – Scenes from a Memory-n. A 22:59 aztán egy szép, hangulatos acapella kórussal nyit, majd beindul a progresszív gépezet. Érdekes módon az elején olyan, mintha hamis lenne a gitár, de valószínűleg csak disszonáns témát játszanak a bárdisták. Ross lebegős dallamait elég hamar fölváltja az extrém vokál, ezáltal a prog. rock után gyorsan megérkezik az extrém prog. metal is. Egyébként Jennings Mester is előveszi már rögtön a kezdő dalban a karcosabb hangját. Közép tájon viszont egy olyan háttérvokálos, kórusos rész jön, amit egy remekbe szabott gitárszóló követ, hogy csak az nem fogja skandálni, hogy Yes, Yes, aki még sosem hallotta az úttörő prog./szimfonikus rock zenekar egyik lemezét sem. Ross hangszíne, stílusa amúgy is hajaz Jon Anderson-éra, tehát óhatatlanul a későbbi szerzemények során is föl-fölsejlik a Yes-párhuzam. Persze ez a Haken tekintetében is igaz!
A Sun Dance egyértelműen az album sláger dala. Ének és zene tekintetében is tökéletes darab. Ha az összes nóta hozná ezt a szintet, akkor egy újkori prog. rock/metal alapmű lenne az Eleventh Hour. Érdemes a basszusgitárra koncentrálva fülelni ezt a dalt! A Disconnected kezdése tiszta Yes! Kevesen tudnak játszi könnyedséggel magas hangokat ilyen tisztán kiénekelni, mint Ross! A dal lüktetése és hangszerelése aztán az olyan alternatív prog. csapatokra emlékeztet, mint a Coheed and Cambria, vagy a The Dear Hunter. A nóta közepén, amikor a zongora, meg a tompított gitárok, illetve a basszusgitár szólnak, Ross hangja pedig szárnyal ráébredünk, hogy ezt nagyon kevesen tudnák ilyen minőségben előadni! A Sail Away az első tétel, amiben a narráció/spoken word is komolyabb szerepet kap. A zongoratéma és az atmoszféra miatt egyértelműen Kevin Moore dolgai jutnak eszembe. Egyébként meg ez a darab simán beleillene a Scenes from a Memory-ba, néha, főleg a második felétől teljesen olyan, mintha egy ereje/kreativitása teljében lévő Dream Theater írta volna.
A lazább dalok után jön az első gigász, a 10 pörc felé kúszó Lucidity. Masszív metalos gitárokkal, ordibálással indít. Bár viszonylag hamar lelazul, már-már jazz/bárzene feeling uralkodik el, de egyszer csak újra bekeményedik a játék. Aztán a durva és lágy részek váltakoznak. Bár nem tudom, csak sejtem, hogy a masszív riffeket 7, vagy 8 húros gitárokon nyomatják. Legutóbbi lemezén a Haken is átment zeneileg néha Between the Buried and Me-s irányba, ez itt még hatványozottabban igaz, köszönhetően a néha fölbukkanó extrém vokálnak. Viszont a Lucidity közepe a zongorás aláfestéssel és azzal az énekstílussal akkora Pink Floyd, mint a ház! Tehát a Yes mellett egy másik prog. rock keresztapát is megidéznek a srácok. Az újra fölhangzó spoken word alatt pedig olyan, szinte kánonba hajló kórustéma van, ami még a Queen-t is eszembe juttatja. Biztos lesznek, akik meredek húzásként élik, meg, de a beszédes című Corazón a latin zene területére téved. Én kifejezetten örülök az akusztikus gitárok felbukkanásának, a latinos ritmusoknak! A verzében ráadásul itt is zseniális a háttérvokál. Ross meg olyan magasságokban énekel, ami bravúros! 2:40-től már a háttérből beszűrődik egy női hang, ami aztán pár percre főszereplővé lép elő. Igaz, előtte még kapunk hörgést is, meg durva gitártémákat. Aztán 4:40-től a hangszerek helyét a ritmikus taps veszi át, majd jönnek egyéb ütőhangszerek és átvált a dolog latin jazz-be, a hölgy pedig természetesen spanyol nyelven dalolászik. Lesznek, akik ezt utálni fogják, én viszont imádom! Kedvet is kapok rá, hogy elindítsam a Torrente első részét! 😀
Az Indestructible a leginkább Coheed-es nóta és nem csak az „óóóóózás” miatt. Ross orgánuma is néha egy az egyben Claudio Sanchez. A keménykedő, djent-es, hörgős etap viszont szerintem tök fölösleges ide! Ez a nóta észrevétlenül átfolyik a gitársípoltatással is operáló, brutál kemény kezdésű The Tyrant-be. Na, itt van némi létjogosultsága a kezdő extrém vokálnak. Persze köszönőviszonyba sincs Ross énekének minőségével! Miket csapat már itt is a verzékben! De ennek a dalnak a refrénje is baromi fogós! A Sun Dance mellett az album legfogósabb, legemlékezetesebb énektémája. 5:10-től pedig a progresszív Mennyországban érezhetjük magunkat, ahogy egy frankó riffet meg megszakítanak egy kis tompított témával, majd érkezik a bitang gitárszóló. Hihetetlen, de a negyed óra fölé kúszó Prison Walls olyan témával indít, ami Charlie: Jég dupla whisky-vel című slágerére hajaz. Nyilván tök véletlen a dolog, de én akkor is minden egyes alkalommal jót röhögök magamban ezen. Ebben a monstrumban aztán van minden, mint a búcsúban! A basszusfutamok ismét aranyat érnek, de minden hangszeres kitesz magáért! Ross-ról nem is beszélve. Zseni a fickó, ez kétségtelen! Ebben a szerzeményben a hosszúra nyújtott narrációs rész is rendesen drámai. De az ezután berobbanó gitártéma, illetve a dobolás, plusz az acsarkodós ének rendesen Slipknot-os. Az „It’s no one’s fault” sor őrült skandálása is Corey Taylor-ék dolgait idézi. A brutalizálás után jól esik a zongorás, vonós kamarazenés intermezzo, az angyali kórus, hogy aztán újra befémesedjen a mutatvány. A legvégére mégis visszafinomodnak és ebben a szellemben zárul ez a remek album.
Nekem eklektikussága ellenére is tetszik a Novena debütáló nagylemeze! Viszont ha legközelebb egy koherensebb, kevésbé szerteágazó, csak tiszta/dallamos énekkel operáló korongot szállítanának le, talán még lelkesebb lennék!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.