A finn Old Sorcery története lényegében a dungeon synth műfaj “reneszánsz” korszakának elején kezdetén indult, a Realms of Magickal Sorrow albummal 2017-ben. Azóta az albumról – de magáról a projektről is – elmondható, hogy egy igazi sikertörténetről van szó. Egyrészt a műfajon belül nem sokan mondhatják el, hogy több alkotásuk is különféle fizikai formátumokon is megjelent, de ezt megerősíti a tény, hogy a dungeon synth egyik legismertebb művei között tartható számon. A siker kulcsa talán a kifejezetten ízléses és sokszínű hangzásvilág, ami azóta a projekt “névjegyévé” is vált. Példának hozhatjuk a Klaus Schulze életmű nagy hatását, de nem mehetünk el a szintén ikonikus ambient Burzum lemezek vagy számos videojáték zenéinek ihlető erejéről, amikor az Old Sorcery-t szeretnénk jellemezni. A projekt palettája az ezt megelőző 2020-as Sorrowcrown lemezzel atmoszférikus black metallal is bővült. Vechi Vrăjitor (Juuso Peltola) munkásságának ismerőinek kevésbé volt meglepő tény, hiszen az erősen old-school-os Warmoon Lord egyszemélyes black metal banda is az ő keze munkája. (Ez a projekt 2019 óta aktív.) A Dragon Citadel Elegies album visszatérés az eredeti dungeon synth vonalhoz, s egyben a “Castle Triolgy” sorozat harmadik, egyben utolsó darabja (magyarán: a három kizárólag ambient lemez alkotta sorozat része, amelyek egyik jellegzetessége, hogy mindegyik borítóján egy kastély látható), amely egyben az eddigi legdinamikusabb, és legepikusabb mű az egész diszkográfiában.
A lemez egy sejtelmes intróval indul, ami kísértetiesen hasonlít a legendás Bathory debütáló lemez nyitányára, az eső és a távoli harangok hangjával. Azonban a Dragon Citadel Elegies hamar a lényegre tér, és a Towards the Mana Shrine-ban grandiózus dungeon synth dallamok csendülnek fel, egészen hasonlóan a műfaj talán leghíresebb művéhez, a Thangorodrim 2016-ban megjelent Taur-nu-Fuin című lemezéhez. Ez az erősen neo-klasszikus elemekkel átitatott, olykor egészen katarktikusnak ható stílus szintén erősen dominál például a Oglaz, Raven of Occult Knowledge c. számban is, talán annyi különbséggel, hogy a hangulata komorabb, sötétebb. Az első benyomásokat leszámítva, az Old Sorcery ezen albuma az epikusabb vonal felé való tisztelgés mellett hű maradt a saját stílusához, ugyanis számos ponton csendülnek fel a rá jellemző jellegzetes (főképp az érdekes effektekkel fűszerezett, mint pl. vibrato) dallamok, amivel fenntartja azt a különleges, földöntúli hatást amit személy szerint nagyon kedvelek – hogy pontosan miről is van szó, a Towards the Mana Shrine utolsó részében hamar egyértelművé válik.
A lemez sokszínűségéhez nem férhet kétség, s ez a kicsit kevesebb mint negyven perces futamidő alatt számos ponton bizonyítást nyer. A legérdekesebbekre kitérve, jó példának hozható a The Inn on the Borderland fő dallam témája és hangszerelése, ugyanis történetesen hasonlóságot lehet felfedezni egyes Enya lemezek egészen éteri hangzásával. Vagy szintén érdekes lehet az And Only I Have the Key tétel első felének elemzése, amelyben személy szerint a legendás horror, Az Ördögűző ikonikus zongora témájának hatását véltem felfedezni.
A Dragon Citadel Elegies egy epikus, kimondottan sokszínű dungeon synth lemez. A műfajt kevésbé, vagy egyáltalán nem ismerőknek egy jó “belépőnek” mondanám, de akik már (hozzám hasonlóan) már rajongóknak érzik magukat, azok számára is egy mindenképpen izgalmas lemez, amit kár lenne kihagyni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Örülök, hogy ismét képviselteti magát a műfaj! Nagyon jó írás lett, ahogy a lemez is.