Old Sorcery
The Escapist
Három év elteltével jelentkezett ismét albummal Vechi Vrăjitor (Juuso Peltola), a projekt géniusza. Az Old Sorcery 2017 óta a dungeon synth műfaj igazi zászlóshajója, csodálatosan gazdag, színes és kalandos hangzásvilágával. Véleményem szerint az Old Sorcery minden egyes új lemezével egy lépést “távolodik” a klasszik old-school dungeon synth stílustól egy teátrálisabb, gazdagabb és varázslatosabb hangzás felé. Ennek a zenei evolúciónak újabb fejezete a The Escapist.
Az album értelmezésében most fontosnak tartom, hogy megemlékezzünk arról, hogy cím milyen jelentést hordoz. Az eszképizmus a (általában a rideg, unalmas, kegyetlen) valóság elől való menekülést jelenti, amit az ember leginkább a művészet valamely formájában talál meg – beleértve a zenét is. Itt azonban kicsit többről is van szó véleményem szerint, ugyanis a dungeon synth műfaja önmagában összefonódik az eszképizmussal: a fantasy irodalom és videójátékok szeretete, rajongás a középkori esztétika iránt, vagy a ‘80/’90-es évek nosztalgiája (és még sorolhatnám) általánosan jellemzi a műfaj zenészeit és rajongóit. Így a címnek szerintem van egy ilyen kedves üzenete: “ez nektek szól”.
A The Escapist albumon 9 különböző stílusú tétel található, ami lényegében 9 különböző stílusba ad betekintést. Érdekes, hogy egyébként a diverz jellegük ellenére erős a kohézió közöttük, ugyanis véleményem szerint rendkívül elegáns módon épül fel az album szerkezete. Nagyon hosszasan lehetne elemezgetni a kilenc tétel elemeit, de most inkább az album legkiemelkedőbb részeit szeretném bemutatni. Az első tételben kicsit visszaköszön a 2017-es Realms of Magickal Sorrow album hangulata a nyúlós (mint egy haldokló kazetta szalag) vezető dallam miatt (hasonló egyébként a Voynich c. dal is), ám a post-rock-szerű háttérben megbúvó gitárok miatt inkább sci-fi hangulatot ébreszt ez a dal. Külön ki szeretném emelni az album második tételét, a The Badger-folk Moot című dalt, ami olyan mintha egy elfeledett, ‘80-as évekből származó ős-fantasy film zenéje lenne – abból is a legédesebb melankóliával és idillel átitatott fajta. A dal utolsó másfél perce oly’ gyönyörű neoklasszikus tétel, amire Howard Shore is elégedetten csettintene: színtiszta mézédes, varázslatos idill. (Libabőr!)
Különösen szórakoztató pillanata az albumnak a Gem Hoarder Goblin: na ez igazi “goblin synth”! Furcsán bohókás és játékos, de ugyanúgy átjárja egyfajta misztikum. Ez a dal jó példa arra, hogy mennyire filmzene-szerű megoldásokat alkalmaz olykor a lemez: ahogy a vonós hangszerek szaggatott játékával sikerült lefesteni a mozgást… az ember szinte maga előtt látja a drágaköveket csenő goblinokat! Kellemes színfoltokként kiemelhető például még a At The Wayfarer’s Lantern (középkori neo-folk dungeon synth), Voynich és Starlit Belfry Tower (lassú winter synth), vagy az Immortal Passion első kétharmada (Klaus Schulze-tisztelgős ambient muzsika). Utóbbi számot szeretném még kiemelni, ugyanis az album zárásában igazán csodálatos dolgot hallhat az ember: megelevenedik a Summoning. A tipikus, robosztus programozott dobok, a tremolo riffek és a szintetizátorok harmóniája… csak a vokál hiányzik! Annyira kár, hogy csak egy kis szösszenet erejéig jelent meg a stílus – mert én meg tudnék hallgatni egy egész albumot az Old Sorcery-féle Summoning tisztelgésből!
A The Escapist egy mesterien összerakott alkotás, igazi csemege a dungeon synth iránt érdeklődő hallgatók számára. Juuso Peltola egyszerűen nem tud hibázni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
