A Mourn The Light esetében boncolgattam hosszasan, hogy elvetemült módon néhány debütálásra éveket tudok várni és folyamatosan lesegetni, hogy mi lehet vele a helyzet. Abban a cikkben említettem az Olórin nevét, amellyel konkrétan 2009-ben ismerkedtem meg első demójukkal, amit aztán rengeteg minden követett, csak érdemleges nagylemez nem. A zenekar nevéből (Gandalf egy korábbi elnevezése) remélhetőleg rögtön lejött, hogy Tolkien világa, fantáziája hatott leginkább a csapatra, ami rengeteg zenekart megihletett már, de epikus doommal még nem nagyon találkoztam. Az amerikaiak teljes mértékben erre a témakörre alapozva kezdtek el alkotni, de mesterükkel szemben a terméketlenség mintapéldájává váltak az évek során. Mint valami sokat tapasztalt zenekar kiadtak egy gyászos minőségű élő felvételt 2013-ban, majd ennek hatalmas sikertelenségére alapozva egy EP-t 2014-ben, természetesen igencsak rövid játékidővel, aminek harmadát egy feldolgozás tette ki. Ezután elvesztettem őket, mivel semmilyen életjellel nem jelentkeztek hosszú évekig. Majd 2019-ben jött egy újabb EP, alig vállalható minőségben, negyed órás játékidő alatt. Viszont annyit hozott számukra 2019, hogy ténylegesen zenekarrá formálódtak és a korábbi jövés-menésnek vége szakadt a bandában. Így már megnyílt az esély arra, hogy végre produktumot is letehessenek az asztalra. Mégis mi a fenéért vártam én mégis rájuk ennyi időn át? Ennek egyetlen dal volt az oka az első demón, ami Black Chasm címmel csábított magához jóféle underground epikus doomként.
Aztán 2020-ban elkezdtek szivárogni a dalcímek, a ritka ronda, de témába vágó borító (Gandalf és a balrog híres jelenete látható) és a stúdiómunkával eltöltött néhány fotó. Minden adott volt tehát, hogy létrejöjjön az a zene, amit maga a zenekar úgy jellemzett, hogy “true khazad doom metal”, de sajnos egyszerűen nem tudták megugrani ennyi idő után sem a középszerűség mércéjét. Kapásból a Black Chasm nyitja a lemezt, ami egy több, mint 10 éves tétel és ráadásul meg is toldottak pár perccel különösebb létjogosultság nélkül. Az alapvetően nem túl izgalmas dal, ami korábban a demó végén szerepelt alkalmatlan egy nagylemez megnyitására, hiszen egy tipikusan monoton, különösebb változások nélküli epikus doom tétel. Ezeket jellemzően a fanatikusok kedvéért illik a lemezeknek legalább a második felére helyezni. A zenészek egész jól teljesítenek, bár vannak pontatlanságok az énekben és a hangszeres játékban is annak ellenére, hogy borzalmasan egyszerű elemekből építkező zenéről beszélünk. Szerencsére a Descension szabdaltabb menetelése, gitárszólói legalább azt a jó öreg underground demós hangulatot meghozták, amiért gyűjtöm a hasonló anyagokat. Erős témával veszünk búcsút a fénytől és indulunk meg Mória mélységes bányáinak gyomrába. Nem sokkal különbb a Ringwe sem, de itt legalább elkapott a Gyűrűk ura hangulat a súlyos kalapácsként lecsapó gitárnak hála, ráadásul valamiféle refrén is kezdett kikerekedni az egyébként tűrhető dallamok közül. Kénytelen vagyok megjegyezni, hogy némi kétkedéssel ugrottam neki a negyedik tételnek, ami több, mint 8 perces játékidővel riogatott, de végül a The Endless Stair lett a kedvencem az egész kiadványról. Oké, itt sem lettek atomfizikusok zenészeink, de de megjelent végre a nagybetűs hangulat, amiért nekiváktam a tárnáknak. A végtelennek tűnő, lefelé vezető lépcsők alján pedig végre felsejlett a árnyék és láng, Durin Vesztének tüze.
Kifejezetten jól esik a lassú dalok után a menetelős Durin’s Tower, mely egy átlagos heavy metal tétel egy kicsit markánsabb refrénnel. Nem nagy teljesítmény, de ha ilyen szinten mozgott volna az egész lemez, akkor most messze nem lennék olyan csalódott, mint valójában. A rövid, akusztikus Mornie teljesen felesleges, a balrog és a mágus csatáját bemutató The White Rider pedig már túl későn érkezik ahhoz, hogy különösebben lázba hozzon, pedig talán ez a második legjobb szerzemény a kiadványon. Képes alakulni, fejlődni és a billentyű megjelenése is komolyabb hangot képes előcsalni belőle. A tétel végén lévő gitárszóló pedig minden pénzt megér. Hol a fenében volt ez eddig???
Néhány tételben hatalmas pofonokat osztogató riffekkel tud operálni az Olórin és az enyhén amatőr szagú énekrögzítés ellenére még az énekhanggal sem lenne különösebb bajom, de több, mint 10 év után szerintem minimum egy komplex, minden ízében kiemlekedő anyagot kellene felmutatni. Remek dallamokkal, a harc pátoszához és a történet komplexitásához méltó dalszerkezetekkel, amelyek oda varázsolnak Khazad-dûm hídjára, hogy együtt vegyük fel a harcot az ősi démonnal. Lehet egyébként ilyen nyersen, tisztán és egyszerűen kezelni az epikus doomot, de ahhoz minden ízében fogós dalokat kell írni a megfelelő hangulattal ellátva (ez jellemzően a német csapatoknak szokott menni). Félek, hogy itt ne a körülményekkel volt a legnagyobb gond, hanem azzal, hogy amit itt alapnak, középszerűnek hallok, az a srácok életének csúcsteljesítménye. Az megsüvegelendő, hogy nem adták fel, amíg össze nem jött egy lemez, de sajnos a Through Shadow And Flame egy érdekes lábjegyzeten túl sokat nem fog érni a doom nagykönyvében.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.