Oraculum
Hybris Divine

(Invictus Productions • 2026)

boymester

2026. február 19.

0

Pontszám

8.5

Olyan sokszor méltattam már a dél-amerikai csapatokat, hogy azt gondolhatnátok, direkt nyomatom őket. Pedig most is a puszta véletlen műve, hogy a promós listákat böngészve, a szokásos módon belehallgatással válogatva kiszúrtam magamnak a kontinens partvonálan, mondhatni „csíkban” végighúzódó ország közepén található Rancagua városának szülöttjét, a nem túl kreatív néven futó Oraculumot. Pofás borító, dohos death metal perceken belül, abból a fajtából, amit aztán szépen végig is hallgattam. Ezek után kezdődött meg a kutatás, hogy a cikk ne annyiból álljon, hogy „fasza, hallgasd meg”. A teljes képhez hozzátenném azt is, hogy ez a jelenleg trióként működő banda ráadásul pont nem hozza azokat a tipikus, okkultizmussal és nyers rothadással átitatott mozzanatokat, amiket általában nagyra becsülök a térség zenei világában.

De most már térjünk rá az általános információkra, ha valakit érdekel a rövidített cikken túl. Ahogy az lenni szokott, ez a banda is mély underground gyökerekkel rendelkezik, mivel az alapító Scourge Of God (gitárok, ének), Conqueror Of Fear (dobok) páros már évtizedes barátságon vannak túl, aminek kezdete a Wrathprayer nevű black/death formációban öltött testet még 2006-ban. A projektben megjárták a szamárlétrát: demók, EP-k, splitek és két nagylemez jött össze, miközben a 2011-ben indult mellékág, az Oraculum csak lassan mozdult előre a hallgatóság felé. Pár single, EP ugyan itt is akadt, de ezek megjelenése között hosszú évek teltek el. Azt is elmondhatjuk, hogy az igazi munka 2021-től indult be, amikor Gaius Coronatus (Executed, Dictator, Deathwards) gitáros csatlakozásával trióvá bővültek. Míg a Wrathprayerben maradtak a helyi szokások: tomboló, bestiálus düh, fekete kátrányban fürdő, vérgőzös zenei szörnyeteg, addig az Oraculum valódi rajongói szerelmeslevélként született meg, méghozzá olyan csapatok irányába, mint a Bolt Thrower, az Asphyx és a korai Morbid Angel. A szélvész tempók és féktelen őrjöngés helyett visszavettek a gázpedálból és inkább az úgynevezett „fekvenyomós” halálfémet helyezték az előtérbe. Itt nincsenek technikás virgázások, progresszív törekvések, csak izomerő és súly, ami akárcsak egy lánctalpas harckocsi, tiszteletet parancsolóan roppantja össze az útjába álló csontokat. Szerencsére azért a végeredmény nem egy vegytiszta kópia, mert ha más nem, azért megmaradt a chilei hagyományokból a rájuk jellemző zsigeri rosszindulat.

Ezt a hangulatot leginkább a lemez hangzása adja át, ami nem steril, hanem kellően nyers, erőszakos és élő. Az a fajta anyag, aminél nem azért nyúlsz a hangerőgomb után, mert ki akarod hallani az énekes felső és alsó ajkai között elpattanó nyálcsík apró pukkanását, hanem mert át akarod érezni, még a bőröd alatt is, hogy az orrod előtt szaggatják darabokra a hangszereket. Ahol a Hybris Divina beindul, ott nincs kegyelem, amikor meg belassul, abba a gyomrunk is beleremeg. A rövid, hadüzenetként is felfogható A Monument to Fallen Virtues után a The Great One nyitja meg a lemezt gyorsabb tempóval és egy puritán, de monumentális pusztítást ígérő rövid gitárszólóval. A riffek nem tűnnek bonyolultnak, de ha jól fülelünk, akkor azért kihalljuk, hogy korrekt ívet írnak le a dal végéig, folyamatosan hoznak új dolgokat. A dob néha eltűnik kicsit az éles késként hasító húrosok mellett, de azért hozza a kötelezőt. Jobban kiemelném a vokált, ami valóban a 80-as évek végére, 90-es évek elejére pozícionálja a banda éreklődési körét. Scourge of God dühösen, agresszíven böfögi fel gondolatait a sötétségről, mágiáról, a gonoszság természetéről. A középtájon doomosra lassuló tételben aztán egy egészen hangulatos instrumentális részt is kapunk.

A folytatásban a Mendacious Heroism emeli a tétet, nem csak hosszában. Ez volt az első felvezető kislemeze a bandának, nem véletlenül. Megelevenednek előttünk a hatalmas falak, melyeket a különféle dogmák építettek magasra, mi pedig puszta kézzel törjük őket darabokra, ahogy azt a borítóképen is láthatjuk. A Carnage az úgynevezett Bay Area vonal hagyományait járatja csúcsra, majd a Dolos vesz vissza a tempóból az epikusabb méretű pusztítás javára. A rövid The Heritage of Our Brotherhood amolyan második intróként vezeti fel a lemez talán két leghangulatosabb és egyben utolsó tételét. Szerencsére nem akusztikus andalgással, hanem kemény gitárokkal, így a Spiritual Virility szinte kinő belőle, hogy aztán a záró monstrumban teljesedjen ki.