2013-as indulásához képest immár a harmadik nagylemezéhez érkezett a svéd Orbit Culture csapata, akik kezdetben progresszívebb felfogású death metallal kezdték meg pályafutásukat. Mára ebből a felállásból az alapító Niklas Karlsson maradt meg, aki az elmúlt két évben a zenekar újjászervezésével töltötte idejét. Egyértelműen ő a főnök, mivel a dalokon nem csak hangját és gitárjátékát hallhatjuk, de zeneszerzőként is az ő neve szerepel minden tételnél. Az új emberek új irányvonalat is kijelöltek a projektnek, ami jóval egyszerűbb, groove alapokra helyezett death metalt jelent. A progresszió és az agyalás sem tűnt el véglegesen, de sokkal előrébb került a slágerek gyártásának fontossága. A siker megcélzása tehát határozottan kijelenthető, ettől függetlenül nagyon erősre sikerült a nemrég megjelent Nija című lemez, ami a szórakozni vágyó metal kedvelőknek éppúgy csemege lehet, mint az extrémebb arcoknak. Egy összehasonlításban azt olvastam, hogy leginkább a Metallica és a Gojira házasításaként lehet leírni a zenekar mostani elképzeléseit és mivel ennél nekem sem jutott jobb eszembe, én is tartom ezt az álláspontot. Előbbi egyértelműen Niklas tiszta énekének köszönhető, hiszen kiköpött Hetfield az ordítást leszámítva, utóbbi pedig a modernebb felfogásnak és a gitárjátéknak.
Az emlegetett alapvetéseken túl én azért megemlíteném az enyhe indusztriális hatásokat (Fear Factory) és a klasszikusnak tekinthető, ezredforduló környékén virágzó melodikus death metal vonalat is az anyaggal kapcsolatban. Ennek megfelelően modern, erőteljes és valóban fémes hangzással rendelkezik az album, ami jól tud érvényesülni egy fülessel, de igazi erejét nagy hangerőn tudja kifejteni. Az sem elhanyagolható tényező, hogy mainstream felé tett lépések ellenére a kiadvány többnyire komolyabb témákat boncolgat, még ha nem is ösztönös és mély szinten: társadalmunk problémái és a felelősségvállalás saját tetteinkért.
A megbízható megszólalás és témavilág mellett természetesen szükség van a slágerekre is, ha valaki hosszú idő után sikert akar elérni, ebből pedig jócskán kapunk a Nija dalai közt. A nem túl fifikás, de azonnal ható gitártémák, a meglehetősen változatosnak mondható hörgés-morgás kombináció mellett sikerült például olyan nyitó tételt összehozni az At The Front révén, ami adrenalinlöketként szolgálhat bárki számára, ezen felbuzdulva pedig végig tombolhatjuk a lemez talán legjobb szerzeményét, a North Star Of Nija-t.
Mindemellett megjelenik a tiszta ének is, amivel sikerül bővíteni az „üvötltős-szépen éneklős” zenekarok táborát, akik szintén az ezredforduló környékén örvendtek nagy népszerűségnek. Bizony, alaposan elcsépelt poénról van szó, de a svéd srácok ezt a disznó viccet most is képesek úgy előadni, hogy az élvezhető legyen. Kicsit a fiatalságomra emlékeztetett, ami néhány olvasóval ellentétben pont erre az időszakra esett és akkoriban bizony az adrenalinfüggőségünket bőségesen kiszolgálták az ilyen és ehhez hasonló produktumok. Kifejezetten tetszik az album elosztása is, mivel a szinte kötelező „lassú” szerzeményt sem menetrendszerűen hátra tették, hanem a lemez közepére illesztették Behold címmel. Persze azért ne gondoljunk balladai szépségre, mivel a tétel a közepétől szépen beindul és magabiztos lépéseket tesz a modern death metal aprítás felé egy rohadt jó gitártémával megtoldva.
Ugyan egyik dalnak sincs szégyenkezni valója, mégis akadnak köztük egyértelmű eltérések, hiszen második alkalommal igazán az Open Eye tud minket a slágeresség ösvényére csalogatni. Itt a finoman adagolt thrash/heavy metal párhuzam és a fogós refrén gondoskodik a szórakoztatásunkról, de a vége felé közeledve bólogatnivalót is kapunk bőségesen. Ez egyáltalán nem baj, mert előkészíti izmainkat a szinte végig menetelős Mirrorslave előtt, ami nálam épp akkora telitalálat, mint az érezhetően nagy durranásnak szánt tételek.
Persze azért akadnak gyengeségek is annak ellenére, hogy számomra egy már rég nem élvezhető közegbe hoztak vérfrissítést. A lemez a végére elfárad, kicsit sok neki a 45 perc, pedig még egy bónusz dal is jár a fizikai formátummal rendelkezőknek ezen felül. A Nensha is szeretett volna sláger lenni, de egyszerűen túl lett tolva effektekkel és inkább fáraszt, a Rebirth pedig olyan, mint egy meg nem jelent James Hetfield szóló anyag ötlettelen balladája. Ugyan a végére összeszedi magát ez is, de itt már nem tudtam ugyanazon a viccen nevetni. A The Shadowing gondoskodik azért róla, hogy ne keserű szájízzel vegyünk búcsút az anyagtól, hiszen a legfülbemászóbb dallamokat is ebbe a dalba sikerült bezsúfolni. A Nija a Set Us Free című rövid szimfonikus szerzeménnyel zárul, bár ennek nem találtam értelmét ennek a korongnak a végén…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.