Paganizer
As Mankind Rots

(Xtreem Music • 2026)

Anselmus

2026. január 21.

0

Pontszám

8.5

A svéd metal világában aligha akad aktívabb személy, mint Rogga Johansson. Nem kis túlzás azt állítani, hogy kiadott albumok és aktív zenekarok számában egymagában felveszi a versenyt más kontinenseken található szerényebb keményzene kultúrával rendelkező országokkal. A lassan harminc éve alkotó mester számtalan projektje közül azonban mégis kiemelkedik a legrégebb óta futó és talán leghíresebb formációja, a Paganizer. Ennyi év elteltével és ilyen teljesítménnyel a háta mögött joggal gondolhatnánk, hogy a 2026-ban már a tizennegyedik nagylemezét hozó death metal együttes elfáradt, kifulladt és csupán gyakorlott iparosként gyártja a rutinszagú lelketlen albumokat. Ezt a feltételezést csupán kisebb részben igazolja az As Mankind Rots, nagyobbrészt viszont a lemezt hallgatva elmondható, hogy Rogga énekhangja ugyan már egy kicsit megkopott, de a zeneszerzői képességén semmit sem fogott az idő vasfoga.

Olyan érzésem van, mintha a Paganizer munkája azon krédó mentén született volna, hogy a skandináv death aranykorának vívmányait átmentsék a modern idők mindenképp laposabb és kiszámíthatóbb világába. Kevésbé dagályosan megfogalmazva: a Paganizer albumai autentikusak. Tökéletesen idézik meg a ’90-es évek nagy klasszikusainak szellemét. Hardcore punk alapok, öblös, száraz hangzás és fejvesztett darálás. Számomra ez a legnagyobb varázsa a zenekar megjelenéseinek, többek között az As Mankind Rots-nak is. Habár a „svéd láncfűrész” ez alkalommal nem bőg fel, minden más szempontból egy hamisítatlan, old school, vérgőzös, csontról málló, rohadó kalandot kapunk a rááldozott időnkért cserébe.

A lemez legjobb pillanatai akár egy ereje teljében lévő Dismember vagy Entombed albumon is helyet kaphattak volna, igaz, legfeljebb a „B” oldalon. Merthogy végső soron ez az album sem találja fel a spanyolviaszt. Nem születtek új nagy slágerek és maradandó mesterművek. Ez természetesen nem baj, nem kell mindennek tökéletesnek lennie. Egyáltalán nem szeretném Roggán a zsenialitás hiányát számonkérni vagy a Paganizer fejére olvasni, hogy ez az album „tizenkettő belőle egy tucat” lett (még ha lenne is benne némi igazság), mert akkor elterelődne a figyelem arról, hogy az As Mankind Rots egyébként egy végtelenül szórakoztató és élvezetes kiadványra sikeredett. És ez a lényeg.

A dalok kompaktak, tömörek, nem túlbonyolítottak és pörgősek. Emiatt az ember észre se fogja venni hogy mennyire gyorsan (és mekkora élvezettel) rágta át magát a bő negyven percnyi játékidőn. Nem a technikás játékával akar elkápráztatni az As Mankind Rots, sokkal inkább az egyszerű alapokon nyugvó, energikus, erőteljes riffekkel és dobjátékkal. Sokaknak hiányozhatnak majd a gyors ritmusváltások és a hangszerek virtuóz szólásra bírása, azonban a Paganizer célja egyértelműen egy olyan adrenalinbomba nyakakba dobása ami legalább tízzel megemeli a percenkénti szívdobbanások számát.

Korán van még, ezért nem tudom mit hoz az év hátralévő része, de vakon le merem fogadni, hogy ez lemez a 2026-os esztendő színvonalasabb death megjelenései közé fog tartozni. Mindenképpen ajánlom meghallgatásra. Amennyiben pedig a korábbi Flesh Requiem vagy Beyond the Macabre elnyerte valaki tetszését, úgy borítékolható, hogy az As Mankind Rots sem fog csalódást okozni.

Ha külön ki kéne emelnem valamit akkor az az album utolsó dala, a Vanans Makt lenne, amit egy érdekes vokál kollaboráció tesz emlékezetessé. Kifejezetten jól strukturált, többször hallgatós szám, aminek egyetlen hibája talán a rövidsége. Ilyenből kellett volna még tíz és akkor kétségünk nem lehetett volna afelől, hogy az As Mankind Rots egy igazodási ponttá válik a következő generációk számára.

A Paganizer sokban hasonlít egy tanúhegyre. Az idő múlásának ellenállva őrzi az emlékét egy adott kornak. Mutatja, hogy milyen lehetett a táj a természetes kopás előtt, magasan tornyosulva a síkság fölött a szilárd fundamentumnak és a tartós alapanyagoknak köszönhetően. Ahogy a hegy a talajszintet, úgy ez az album is őrzi a svéd hagyományok legjobb tulajdonságait és tárja elénk a messzi észak nyers, agresszív tombolását. A hasonlat annyiban mégis sántít, hogy a hegyeket messze nem ennyire jó érzés hallgatni.