A 70-es évek végére a klasszikusnak nevezhető hard rock témakörök kifulladtak, a progresszió elindult a hangszeres fenegyerekek kihangsúlyozásának irányába, míg mások az egyre fokozódó agresszióra, polgárpukkasztásra tették fel az életüket, legalábbis az általános médiától egyre távolabb jutó, úgynevezett metal világban. Ebben a környezetben alakult ki a híressé vált, hatalmas utóéletet kiváltott NWOBHM mozgalom, ami pár év alatt újabb színteret teremtett oly módon, hogy igazából sosem vált népszerűvé, világhírűvé, csupán néhány zenekara tudott kitörni a saját maga által megszabott szűkös közegből. Lehetne mondani, hogy a színtéren született Iron Maiden, Motörhead, Saxon a világhírnévig jutott, de valljuk meg, ezeket a csapatokat valódi egyediségük, nagyságuk juttatta a csúcsra, a mozgalom számukra bölcső volt, ahonnan számtalan irányba elindulhattak. Nem így azok a csapatok, akik ragaszkodtak bizonyos jellemzőkhöz, szabályokhoz és jóval mérsékeltebb sikereket tudtak elérni. Érdekes módon az ő hatásuk semmivel sem lett kevesebb, mint az emlegetett legendáké. A speed, thrash, death, black, doom, power és progresszív metal bizonyosan más lenne egy Angel Witch, Sapphire, Diamond Head, Venom, Saracen, Girlschool, Witchfynde, Quartz zenekar nélkül, akik a valódi átmenetet bonyolították le a hard rock és a mai füllel elfogadott heavy metal között. Ezek jellemzően gyorsabbak voltak és háttérbe szorították a blues gyökereket, de még messze nem az őrült sebesség volt a legfőbb jellemzőjük, hanem egyfajta igazi angolos kimértség, könnyed menetelés. A legfontosabb mégis az volt, hogy újabb és újabb utakat nyitottak meg a témákat illetően: általuk kapott komolyabb szerepet a mitológia, az okkultizmus, valamint megjelentek az olyan nyíltan felvállalt, kendőzetlen érzelmek, mint a valós harag, gyűlölet, kiábrándultság. Ez a réteg az igazi újhullámos heavy metal alakulat, ami nem csak Nagy-Britanniában ütötte fel a fejét. A műfaji határon libegő, igazából nehezen besorolható (hard rock vagy heavy metal), mégis nagyon hasonló hangulatot, hangot megidéző zenekarokat manapság proto metalként is szokták emlegetni. Nem árt ezt a jelzőt sem elfelejteni, hiszen még manapság is járnak köztünk képviselői: Diamond Head, Satan aktív zenekarok, de bizony a fiatalabb generációt sem feltétlen hagyja hidegen ez hangulat, amit néhányan szeretnének újra feltámasztani.
Egy ilyen kísérlet a londoni Parish zenekar is, amit a legtöbb oldalon elintéznek heavy/doom metalként, de amint elindítjátok a lejátszást, érzékelhetitek, ahogy felborítanak téged székestől, belerugdosnak egy ocsmány időképbe és visszarepítenek egészen a 70-es évek végéig. Igen, a heavy metal nagypapa Black Sabbath hatás itt még közvetlen vérátömlesztéssel került a keringőrendszerbe. A középkori témák, misztikumok nemcsak Ozzyék lassú riffelésű tételeit veszik alapul, hanem mindent: legyen szó a Paranoid lüktetéséről vagy a Symptom Of The Universe keménységéről, amit hard rocknak nevezni már nagyon leegyszerűsített dolog lenne (sokan a thrash előfutárának is tartják a dalt, nem véletlenül dolgozta fel előszeretettel számtalan thrash horda, köztük a Sepultura is). A friss csapat tolmácsolásában tehát nem a tipikus Iommi hangokra kell számítanunk, itt egy nagyon könnyed középtempó visz el minket a legtöbb dalban, amire tényleg nem lehet mást mondani, mint ősi heavy metal. Hallgatás közben sokkal árnyaltabb lesz a kép: hatásként vastagon megemlítendő a Blue Oyster Cult, Witchfinder General és a Pagan Altar is.
Kifejezetten üdítő, hogy még most is akadnak olyan fiatalok, akik úgy kívánják meg elővenni ezt a fajta, misztikumra, mitológiára épülő világot, hogy nem akarnak kígyókkal megtömött koponyákkal pózolni, nem akarnak szerzetesnek/papnak/sámánnak öltözve különféle rituálékat imitálni. Szimplán fogják a gitárokat, beállítják a dobot és tolják az időtlen történeteket az elmúlás keserédes hangulatával, varázslatával. Ennek megfelelően a dalírásra, fogósságra komoly felelősség hárul, ha azt szeretnék, hogy dalaikat ne csak a próbatermek mindent megélt, generációkra visszamenőleg elmebeteg pókcsaládjai ismerjék meg. A Parish esetében ez is pipa, hiszen a nyitó, Parish címmel futó tétel gyorsan válik valós slágerré. Hasonlót őszintén szólva utoljára a hirtelen retróba váltó Obsidian Sea tudott kiváltani belőlem a Strangers idején, ami szintén egy bődületes időutazással kecsegtet. A Cunning Murrel is inkább bólogatásra ingerlő riffeket tartalmaz, mintsem bánatos merengésre alkalmas doomot, az újabb hangulatbomba pedig Lucinda címmel tér vissza a jó öreg heavy metal zakatoláshoz. Mivel úgy határoztam meg a proto metalt, mint ami a hard rock és heavy metal határvonalán egyensúlyoz, így mindkét irányba el is kell kalandoznunk: a Creation Myth például egész egyértelműen hordoz magán Deep Purple jegyeket is. Hasonlót el lehet mondani a Soil And Scythe esetében, amire igazából a 70-es évek bármely heavy psych zenekara büszke lett volna összetettebb témája, hipnotikus éneke miatt. Sláger a The Earth Stopper és az Electric Funeralra visszautaló Cutting The Stone, a pattogó Pilgrim’s End, a remek témákat felvonultató Gaolbreak és a záró Poseidon Song is, ami lazán, egy karmolós kis szólóval reteszeli el az ajtót a további dalok elől.
Könnyedsége miatt nem egy kifejezetten extrém, vagy kísérletező arcoknak ajánlható korong az angolok bemutatkozása, de a maga nemében mindenképp a földalatti világot képviseli. Ha nemcsak a nagy folyókban szeret valaki fürdeni, hanem az is boldoggá teszi, hogy egy eldugott hegyoldal jéghideg, de kristálytiszta forrásvizébe lógatja a lábát, az biztosan vevő lesz erre az anyagra is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Akár egy jó testes bor, vagy egy jó 40-es milf.
Remekül idéz meg egy olyan korszakot, amelyikben nem is éltem, de a jó zene az át tudja hidalni az ilyen szakadékokat.