Sok-sok év telt el mióta utoljára Pearl Jam albumot üdvözölhettünk. Persze nem múlt el eseménytelenül az a hét év, ami a Lightning Bolt – ami amúgy szerintem egy nagyon jó lemez, köszönhetően az olyan daloknak, mint Sirens vagy a Mind Your Manners, hogy csak ezt a kettőt említsem – megjelenése óta eltelt.
Volt azért bennem várakozás rendesen, hogy milyen lesz a friss anyag, még akkor is, ha nem vagyok már az a tizen-huszonéves rajongó, aki vakon követi kedvenceit (igazság szerint sosem voltam) és tűkön ülve várja az újabbnál újabb híreket és megjelenéseket. Na, és persze a mai világban amúgy is el vagyunk látva hallgatnivalóval is bőven. Követhetetlen mennyiségű lemez, EP, klip jelenik meg napról napra.
Vedderék viszont nem az a kapkodós csapat, az nem az ő stílusuk, ám ha kiadnak valamit a kezük közül, akkor azt olyan módon teszik, amire felkapja az ember a fejét.
Legutóbb három éve jelentkeztek kiadvánnyal, amikor kijöttek a Let’s Play Two-val, ami egyszerre volt koncert dokumentumfilm és koncertalbum is, és naná hogy kiválóan sikerült. Sajnos, a moziba nem jutottam el megnézni! Ezt megelőzően pedig még kihozták a politikus hangvételű, bevallottan Trump ellenes Can’t Deny Me-t 2016-ban, ami akkor lemezelőzetesként került a köztudatba. Az a dal szerintem nagyon jó lett és simán fel is férhetett volna a Gigaton-ra, de valamiért nem így történt… (ezzel kapcsolatban felmerülhet a kérdés, de ennek megválaszolása viszont nem célja az írásomnak)
Rebesgették már egy ideje, hogy dolgoznak egy új lemezen, de sokáig semmi konkrétum nem volt. Csak egy kis remény ezzel kapcsolatban, amikor tavaly bejelentették, hogy idén újra jönnek Európába. Szerintem először itthon akkor is mindenki azt várta nagyobb izgalommal, hogy lesz-e magyar dátum. Az új lemez kérdése ekkor még másodlagos volt.
Aztán jött a hír és mindenki örült, hogy huszonnégy év várakozás után újra itt lesznek és nekünk zenélnek. Akik ott voltunk a BS-ben anno azért, akik meg nem, nyilván azért. Ezt aztán a járvány miatt 2021-re halasztották, de akkor legalább negyedszázados ünneplés is lehet…. :-/
Na, ezek után már ismét felszínre került az új lemez kérdése. Év elején pedig egyszer csak megjelent egy fura kép, ami igazából jelenthetett bármit, de a jól értesültek rögtön új lemezről kezdtek suttogni és igazuk is lett. A megjelenés előtt két dalt hoztak ki, az első nagyon megosztó (és tegyük a szívünkre a kezünket, meglepő, sőt kissé ijesztő is) volt, a második viszont, amihez először egy applikációval lehetett hozzáférni, megnyugtató vagy nevezzük inkább hagyományosnak.
Nézzük, milyen lett ilyen előzmények után a látványos csomagolású, közel egyórás Gigaton! A digipak csomagolás is egyfajta állásfoglalás, ami sosem állt távol a zenekartól. Az Ament fivérek (Ames Bros.) és Eddie csodálatos fotókat használt fel, amivel a környezetünk és védelmének fontosságára, a globális környezetvédelemre hívják fel a figyelmet. A borítón látható olvadó sarkvidéki jégtakaró és az EKG görbébe beleálmodott zenekarnév és lemezcím is fantasztikus ötlet, ami a bookletet is végigkíséri.
A lemez slágere számomra az első néhány hallgatás után egyértelműen a másodikként nyilvánosságra hozott, különleges applikációval megtámogatott Superblood Wolfmoon. A banda legszebb hagyományait idézi fel számomra. Igazi koncertnóta lesz, nem is vitás. Persze nincs már benne (de bennem sem) az a hangulat mint majd’ harminc évvel ezelőtt, de hiba is lenne azt keresni úgy vélem.
A Who Ever Said első néhány másodperce egyáltalán nem utal arra, hogy ez egy Pearl Jam lemez. Aztán persze egyértelművé válik, főképp mikor Eddie Vedder jellegzetes hangja és dallamai is megérkeznek.
Igazán jó, szépen építkező dal, be is ért a hallgatások során. Nem lepődnék meg, ha majd a koncerteken is gyakran előkerülne. Annyira jól fokozzák a dalt, hogy utána egyértelműen következik a már említett “vérholdas szám”. Ami egy lendületes, már-már punkos (ne feledjük, a Seattle-i színtéren a punkrock is jelentős hatású volt!) tétel, gyaníthatóan közönségkedvenc lesz.
Ezek után jön a már említett elsőként közzétett nóta, a Dance of The Clairvoyants, ami igazán nagy “meglepetés” volt. Finoman szólva sem ilyenre számítottam egy Pearl Jam lemez elsőként közzétett dalaként. Sőt! És ezzel nem voltam egyedül. Nagyon távolinak éreztem attól, amit én attól a zenekartól hallani akartam, ami meghatározó fontosságú volt a zenei érdeklődésemben. Még akkor is, ha megtanultam elvárások nélkül közelíteni a kedvenceimhez. Elég csak a Vitalogy albumra gondolni esetükben… Még akkor is, ha az a hangulat jócskán benne van, ami a korai lemezeken is érezhető. A refrénben elhangzó
“When the past is the present and the future’s no more
When every tomorrow is the same as before”
pedig igazi ko(ó)rképe a mai társadalomnak, ezek megfogalmazása pedig mindig is fontos volt Ed számára.
Aztán persze a hallgatások során megtaláltam az értékeit, főképp úgy, hogy ez a ‘80-as évek újhullámos, dark wave-es hangulat nem áll távol tőlem. Most már azt mondom a lehető legjobb választás volt ezzek kijönni elsőnek, mert ha az albumon szembesülök ezzel a dallal, nehezebben vette volna be a gyomrom. És abban is biztos vagyok, hogy az érdeklődést is jelentősen fokozták ezzel.
Egész a negyedikként érkező Quick Escape-ig kellett várni, hogy – számomra legalábbis – a kezdeti (értsd első három!) időszakot valamennyire megidéző dalt kapjunk Eddiéktől. Persze, semmi nosztalgia, ebben is van olyan “váratlan” rész, ami a gyanútlan hallgatót legalábbis szemöldökvonásra kényszerít. Ebben a régi ismerős, Brendan O’Brian közreműködik billentyűs hangszereken. A végén a Mad Season-t is megidéző McCready szóló igazi “retro” hatású!
Az Alright az elején túlzás nélkül hozza az Út a vadonba soundtrackjének hangulatát, amit én amúgy nagyon kedvelek és oldie ismertetőjének minden sorával egyet is tudok érteni. Itt érzem először, hogy kicsit megtorpant a lendület és esetleg ez a dal akár le is maradhatott volna… Bár lehet, hogy egy csillagbámulós éjen a helyére kerülne.
A Seven o’clock (ami nekem – hangulatában legalábbis – olyan kicsit, mintha az előző lemezes Sirens testvére lenne) bár tele van elektronikával, de mégis megőrizte a banda stílusát. (Ráadásul kicsit még jobban leülteti a lemezt, azt Alright után.) Szinte hallom, ahogy élőben ez a nyugis, merengős dal is erőteljesebben szólal majd meg. Amúgy simán el tudom képzelni filmzeneként. És ez egyébként jellemző az egész lemezre. Ez valahogy több, mint egy rocklemez. Ez egy olyan alkotás, ahol a dalok bár külön is megállják a helyüket, de igazából egyben adnak valami olyan hangulatot, amit nem találunk meg máshol.
Nagyon amerikai, azt hiszem ez lehetne a mottója ennek az albumnak. Hallgassátok csak meg a Never Destination-t és egyértelmű lesz, hogy értem!
A Take The Long Way-re ugyanez igaz, ahogy a “nagyon amerikai” kifejezést sztereotip módon gondolom. Át a végtelen prérin, ahhoz kifejezetten jó aláfestő zene. A női vokál pedig kifejezetten sokat dob rajta!
Az ezt követő Buckle Up megint Eddie keze nyomát viseli magán és talán ez is simán felfért volna az említett Into the Wild filmzenealbumra, bár ez azért kicsit nekem időhúzásnak tűnik a végére.
A zseniális klippel megtámogatott Retrograde az első néhány hallgatás során csak egy újabb melankolikus darabnak tűnt, ami persze rendben volt, meg minden, csak valahogy nem állt össze a kép. Meg kell mondjam, a dalszöveg a képi világgal lett egész. Persze mindenhonnan ezt hallani, hogy az utolsó órában vagyunk, globális felmelegedés, környezetszennyezés, erdőtüzek, szökőár, stb. De azt hiszem ez a dal többet ér, ezzel talán nagyobb figyelmet lehetne elérni… Köszönöm Pearl Jam!
A River Cross-t pedig az Into the Wild és a Vitalogy egyes dalainak keverékeként írnám le, azok hangulatát idézi tökéletesen. Úgy vagyok ezzel, hogy jól esik, de várnék valami kirobbanást, ami a sok befelé fordulás után felszabadít…
A dal egyébként olyan szempontból is kicsit kilóg a sorból, hogy Eddie mellett csupán Jeff és a producer Josh Ewans szerepel benne. Egy Vedder szólólemezen szívesebben vettem volna, na! És ez nem a minőségének szól, azt azért szögezzük le.
Mit mondjak? Igazság szerint nekem egy kevésbé merengős album jobban esett volna ennyi idő után, de az olyan dalok, mint a Superblood Wolfmoon, a Take a Long Way vagy a Quick Escape “megmentik” azért és félreértés ne essék, szeretem is a Gigaton-t, DE a végére nagyon leült a hangulat, ami nem tett szerintem jót. A zárótétel után például nem mindig érzem azt, hogy hú de jó volt, kezdjük elölről!”, de ez talán nem is akkora baj
Zárásul azt kell mondjam, bár nem lesz a kedvenc PJ lemezem a Gigaton, mindenképp megérte várni rá és 2020 kiemelkedő alkotásaként biztos helye lesz az év végi listámon.
Nem szeretek találgatni, de a CD-n látható “Side A” felirat talán azt jelzi, hogy hamarosan érkezik a “Side B” újabb dalokkal…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.