Már a 2022 januárjában megjelent bemutatkozó lemezéről is szerettem volna írni az izlandi Power Paladinnak – úgy emlékeztem, hogy az év végi listára is feltettem, de nem és végül az ajánló is elmaradt. Megmondom őszintén, nem tudom, hogy miért – gondolom idő hiányában. Viszont jó pár meghallgatás – közte a HP-n történő szereplés – után mindenképp úgy voltam vele, hogy oda kell figyelni az izlandiakra a továbbiakban is. Kicsit több mint négy év elteltével jött is a With the Magic of Windfyre Steel folytatása, a Beyond the Reach of Enchantment.
Először csak a második lemezt hallgattam rommá, aztán jó néhányszor lenyomtam úgy is, hogy egyben mindkét albumot és egyértelműen megállapítható, hogy a második korong – ha nem is köröket ver –, de jóval jobb lett elődjénél. Míg az egy elég standard panelekből építkező, a komfortzónán belül maradó, extra fűszerezés nélküli dalokból tevődött össze, addig a Beyond the Reach of Enchantment véleményem szerint sokkalta változatosabb, nagyon jól dobják fel bizonyos nótákat az ilyen-olyan extra dolgok, amiket az elsőn nem hallhattunk. Gyakorlatilag nincs üresjárat az albumon és én kimondom, hogy (jóval) jobb dalokat sikerült nekik most írni, mint a debütre.
Kezdve az első klipet kapó számmal: nincs semmi cicoma, a Sword Vigor egyből belecsap a lecsóba a frenetikusan szórakoztató klipjével. Azt viszont már most le kell szögezni, hogy a szórakoztató faktor mögött egyáltalán nincs komolyan vehetetlenség, már ami a zenét illeti. Itt mindenki vérprofi és ennek megfelelően a zene is az. Ugyanakkor nyilván a koncepció, a tematika az nem hazudtolja meg a power metal által képviselt – szerintem – legnagyobb témakört, a fantasy-t. Ennek megfelelően a dalszövegek, a dalok tematikája ebből tevődik össze – aki jobban bele szeretné magát ásni, annak nem árt ismernie a Warhammer játékokat sem –, ám minőségét tekintve rendkívül „magas polcon” előadva. A Glade Lords of Athel Loren ott folytatja a szélsebes tempót, ahol a Sword Vigor abbahagyta – de akár mondhatnám ezt az egész albumra. Ennek a dalnak a közepén a szép gitárszóló játéka elvarázsol, hogy aztán átcsapjunk egy oda-vissza „vokálpárbajba”, melyben Óskar Rúnarsson (Nexion, Alchemia, Changer) zseniálisan egészíti ki hörgésével Atli Guðlaugsson énekest – akinek a hangjáról csakis szuperletívuszokban lehet beszélni. Ha kell, erőteljesen, ha kell, lágyan énekel, a visítozás sem áll tőle távol és bitang erős minden megmozdulása.
A harmadikként érkező The Royal Road 00:41-nél bejövő zenei része fantasztikus, a refrén sem rossz, de elsődlegesen a frenetikus 3:10-től egészen 4:48-ig tartó ikergitárszólót emelném ki (ami mögött szép lágyan megbújnak az ízléses billentyűdallamok is), mint a dal csúcspontját – egészen elképesztő. A The Arcane Towerrel folytatódik a szélvész tempó, ami simán a Rhapsody fénykorát idézi. Az ének fergeteges, ami nem is csoda, mivel vendégként csatlakozik Atli mellé Tommy Johansson (Majestica, ex-Sabaton). Ahogy a közepénél leül, majd egy szempillantás alatt visszatérünk a száguldó vonatra, utána pedig a végén az az együtt kitartott magas hang – libabőr. Power metal himnusz a javából. Az Aegis ot Eternity-ben Atli énekes megmutatja, hogy csak „simán” is milyen jól énekel, ám ha sikítani kell, az sem probléma. Nagyon színes, ízléses billentyű-gitárszólóval megtámogatott nóta. A Camelot Rock City-ről is szinte ugyanazokat tudom elmondani, mint már korábban is – imádom a felépítését, ahogy Atli milyen változatosan tudja használni a hangját és az éneket, a refrént megtámogató vokálok parádésak.
Azt gondolná az ember, hogy így lassan a végéhez közeledve visszább veszünk egy kicsit a tempóból, ami a Keeper of the Crimson Dungeon hallatán valamilyen szinten így is van. Ám fogósságot, slágerességet tekintve mit sem veszítettünk: ugyanolyan remek dal, mint az előzőek, főleg az azonnal fülbe ragadó refrén. És hát igen, elérkeztünk az utolsó dalhoz. A Valediction nagyon szép, lágy szellővel (akusztikus gitárral) indul, hogy aztán 1:11-től az egyik legkeményebb, legerősebb, legepikusabb és legjobb dallá váljon. Sőt, az 1:47-től bejövő zenei rész nekem talán az egész album kedvence – de bizonyosan az egyik kedvenc. Az a dallam, a zenei játék minden hangszeren zseni. A közepe táján visszatér Óskar Rúnarsson hörgése és itt kezdődik a nóta vészjósló hangulata is – amit természetesen a billentyűjáték támogat. A dal utolsó felében pedig Sara Rut Fannarsdóttir igazán szép hangját is megcsodálhatjuk, amint egy kis női vokállal színesíti a számot. Szerintem nagyon kreatív és egy percig sem unalmas sem ez a dal, sem pedig a korong – ahogy többedik hallgatásra vége lett az utolsó dalnak, nem egyszer azt mondtam, hogy „azt a mindenit”.
Az album hangzása tökéletes, a master, a keverés, producerelés mind-mind kiváló, mint ahogy a borító is, ami most is James Child, valamint Maddy Small munkáját dicséri. Egy pillanatig nem éreztem, hogy bárhol lenne üresjárat a 48:58 perces játékidőben. Újfent leírom, hogy szerintem (jóval) jobb lemez lett az elsőnél, a bemutatkozásnál – és nagyon megnézném a bandát élőben is. Bár erre még itthon szerintem kicsi az esély (de ahogy nézem a setlist.fm-et, sajnos elég keveset koncerteztek eddig) – előzenekarnak lehet, hogy idővel elhozzák majd valamelyik turnéval –, de én legalább egy vendégzenekari státuszban látnám már őket a legszívesebben (egy 45-50 perces setlistával).
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
