A metal színtér egy nagyon specifikus, jól körülhatárolható szeletébe kalauzolom ismét azokat a hozzám hasonló mentalitású mazochista állatokat, akiknek mindenük az extremitás, a brutalitás és a pusztítás. Mindezekhez pedig meg kell találni a megfelelő talpalávalót, valami olyasmit, amit maga a sötétség mindenható ura is csak bizonyos időközönként tesz fel a lejátszóra. Ilyenkor különösen rossz hangulatban van, néha előfordul, hogy kihúzza a bőréből a hozzá legközelebb lévő nyomorult rabszolgáját, csak azért, hogy egy kicsit jobb legyen a közérzete. Ilyenkor a black/death bestiális oldala, a war metal szokta kihozni a huncutságot a szociálpszichopatákból. Akiknél a Blasphemy az alapítóatya, az Archgoat oltárán áldoznak minden nap a munkahelyükön felállított sufni szentélyüknél, miközben a Proclamation és a Conqueror életművei szólnak egyszerre a háttérben. Kedvenc színeik a nukleáris holokauszttól szénné sült szar színében pompázó fekete, az alvadt birkavért reprezentáló vörös és a fertővel átitatott paráznaságú, pillanatragasztó állagú kecskegecit reprezentáló fehér. Mindezt reprezentálja számunkra a Profane Order új albuma, ami a második a sorban. 2015 óta kántálják visszafelé a zsoltárokat, mindezt olyan hatásosan, hogy nem csak a jézusos keresztek, meg a térdeplő szűz mária képek fognak fejjel lefelé állni, de maga a templom is átfordul a tengelye körül. A One Nighmare Unto Another új arcát mutatja a bandának, de kétségünk se legyen afelől, hogy ő is lehozza a Sixtus kápolna boltozatáról a festéket.
Illusory névre hallgat a Profane Order sátáni főpapja, aki számos más csoportban is tiszteletét teszi (Blood Sacrifice, Grole, Naartz, Spectral Wound, Taggarik, stb.) Ő kezeli a gitárt és a blaszfémiát, azaz a vokált. Segédei MA Lazure, aki a dobszerkó mögött rejtőzködve rohasztja szét a kecskebőrt, míg Maussade búgatja a bőgőt. Trióról beszélünk tehát, de amint elkezdődik az In the Shadows of the Past rögtön olyan benyomásunk lesz, hogy egy egész idegenlégiónyi démon szállta meg a fülkagylónkat. Nincs semmi előjáték, egyből hátrafordítanak és szárazon fogják véresre gyalázni a púzónkat. Blast beatek, égbekiáltó károgás és power chordok tömkelege repített el minket az alvilág legmélyebben fekvő bugyrába.
Akinek mond valamit a bemutatkozó album, azaz a Slave Morality címe, az észrevehet pár változást és ez nem mindennapi az ilyen bandáknál. Mert azért legyünk őszinték, ez a zsáner nem enged túl sok teret az innovációnak, szigorú doktrínák, már-már azt is mondhatnánk dogmák jellemzik ezt a stílust, de ők megoldották a dolgot. Az elsődleges és legnagyobb különbség az, hogy az Archgoat stílusában előadott, hörgésekre hajazó borzalmat egy hasonlóképpen gonosz, de nagyon száraz károgás váltotta fel, ami leginkább a Black Witchery módijához hasonlítható. Így leírva ez nem tűnhet valami nagy vas ist dasnak, de az előadás stílusa, vehemenciája több mint meggyőző. Szinte el is képzelem, ahogy Illusory hátrabaszott nyakkal okádja le a keresztre feszített jézust a kiáltások közepette.
Mindez persze nem érne önmagában sokat, ha nem játszaná ugyancsak ilyen energiákkal megküldött riffeit, amik bestiális sebességgel közlekednek, primitívnek mondhatók, de ahogy haladunk előre az albumon úgy kezdenek egyre komplexebbé válni a témák. A szólók is kezdenek egyre inkább formát ölteni és emlékezetessé válni. Mindez ugyanúgy igaz a dobra is, egyre több fill és komplexebb ritmusképlet veszi át a hatalmat az album második felében. Félreértés ne essék, progresszivitásról még csak véletlenül sem beszélhetünk, ez nem az a banda. Az elsődleges cél most is a minél intenzívebb stimulustömkeleg minél hatásosabb közvetítése annak a szerencsés flótásnak a fülébe, aki a közelébe merészkedett egy ilyen istentelenül király album közelébe.
Maga az előadásmód is változott egy kicsit, sokkal nagyobb teret kapott a death oldala a bandának. Elszabadult tehervonatként gázolnak át rajtunk ezek a haramiák a dalokban. Taknyunk, vérünk összefolyik minden tétel végére, hiába tesszük fel a kezünket, ők nem fognak kímélni minket, sőt még jobban szétpusztítják törékeny testünket, mert csak a gyengék adják meg magukat. A visszhanggal megküldött szörnyűség, amit vokálnak hívnak mindezt az impulzust meghatványozza. Persze vannak törések a dologban, emlékezetesebb riffelések, sőt egy kis galopp is került a képletbe, ami némi játékosságra utal. A Profane Order azonban nem viccelt akkor, amikor ezt a tömegpusztító fegyvert megalkotta…újonnan fogant magzatokat képes sósavban megfojtani.
Most pedig jöhet a szokásos kritika, hogy „juj, de egydimenziós„, „ez csak pusztítani tud, szórakoztatni nem„, „ha ennyi negativitást akarok hallani, akkor bekapcsolom a híradót” meg ugye a klasszikus elmegyógyintézetes hasonlatok, ami ha jobban belegondolok egyfajta dicséretként is felfogható. Na de…ezerszer lerágott csont, de most is muszáj vagyok ideszúrni az ideszúrni valót: nem mindenkihez szól a Profane Order holokausztja. Ez egy nagyon mikrónyi, kopaszra borotvált fejű, napszemüveges, töltényövekkel tűzdelt csoportosulást szólít meg elsősorban, akik asszonyverő trikóban teszik karba a kezüket, miközben enyhén bólogatnak a bőrdzsekijükben. Ezzel nagyjából minden sztereotípiát felsoroltam, amit a stílus rajongóira szoktak aggatni, néha joggal, néha nem, de mindez lényegtelen. Azért mert ez bárkihez szólhat, aki imádja azt, ha tényleg extrém az extrém metal és nem ijed meg egy brutális energiával megküldött 25 perces szörnyszülöttől, ami úgy fog átmenni rajta mint a görögdinnyés sörhöz megivott aludt tej a bélrendszerünkön. Aki tudja mit szeretne hallani, tudatosan keresi az ilyen és ehhez hasonló szellemiségű albumokat, az nagyon jól tudja, hogy itt otthonra lel. Nem kertelek: ez baszott ronda zene, baszott ronda embereknek, és én magamra ismerek ennél a meghatározásnál. Január 27-én jelent meg a One Nighmare Unto Another, szóval már javában lehet állítgatni a szuronyra húzott bárányfejeket a sufnioltár széleire… csak a főnök be ne nyisson.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.