2025. október 24-én új albummal tér vissza az új-zélandi Remina. A duó második nagylemeze a The Silver Sea nevet kapta, mi pedig kaptunk is az alkalmon, és fejest is ugrottunk a zenekart fémjelezte kozmikus sötétségbe.
A Remina „projektet” 2021-ben álmodta meg – az azóta már egy párt alkotó – Heike Langhans és Mike Lamb. Míg Heike zenei munkássága olyan zenekarokból lehet ismerős, mint a Draconian, az ISON vagy a :LOR3L3I:, addig Mike a Sojourner kreatív gitárosaként rakta le névjegyét a fémes zenék iparában. A pár egyébként szintén együtt zenél a hasonló vonalon mozgó Light Field Reverie zenekarban, illetve immár a Sojournerben is, melyhez Heike 2024-ben csatlakozott.
A zenekar eddigi koncertjeinek száma azonban hagy némi kívánni valót maga után: mindösszesen pár alkalommal örvendeztették meg színpadi jelenlétükkel a rajongókat, azt is csak európában, és őket is anno 2023-ban. E szomorú tények megértéséhez azonban mélyebbre kell ásnunk. Esetük olyan kicsit, mint Kátai Tamás és a Thy Catafalque szindrómája, hiszen eredetileg nem színpadra szánt dalokat kellett eljátszható formába átültetniük. Az elmúlt években azonban sok víz áramlott át az Ezüst-tenger vízkörzésén: a duó amellett, hogy költözni kényszerült, korábbi vízióját is kénytelen volt feladni. A The Silver Sea így a kontinens-váltás és az új közegbe illeszkedés nehézségeit meséli el immár egy színpadra jobban átültethető formában – de csöppet sem eltávolodva a zenekar eredeti hangzásvilágától. Döntésük és európai életük felszámolásának hátterében bevallottan a család közelsége játszott szerepet – és ez teljesen érthető. Ez azonban rengeteg áldozattal is járt, ami visszatükröződik az album atmoszférájában. Bár minden dal saját történettel bír, mégis végigfut egy láthatatlan történetszál az anyagon, mely egyetlen egésszé formálja az egész albumot. Többek között ennek megfogalmazásában (is) segítségükre volt Shayne Roos dobos kreativitása valamint Mick Moss (Antimatter) és Tony Dunn (Sgàile) énekesek közreműködése.
Az album a Trust no one sokatmondó balladájával indít, mely nem csak címében, de hangzásában is bizalmatlanságot – mint a duó döntéseinek hátterében álló mozgató erőt – vázolja fel. A dalból számomra nem derül ki, hogy a hátrahagyott vagy az új környezet szülte, de mindenképpen egy ráébredést sejtet. Az Algol egyike volt az albumot előzetesen beharangozó daloknak, amely egyből kapott is egy audio-vizuális aláfestést – szintén Heike jóvoltából. Az Algol egy csillag a Perseus csillagképben, mely arab elnevezéséből adódóan a „démoni csillagként” is ismeretes. A dal feléneklésében egyébként a már előzőekben emlegetett Mick Moss nyújtott segítő hangszálakat. Az olyan strófák, mint például az „A chain reaction… tearing us apart” és hozzá hasonlók pedig előre vetíthetik azt a vívódást, amelyen párosunk átesett. Az eltávolodás és a komfortzóna elhagyása viszont valami új kezdetét is jelöli.
A Vanta Ray az egyik személyes kedvencem az albumról. A dal dinamizmusa, a szinte már a The Cure ősi gótikusságát idéző riffek, és az emelkedett, páros kórus nálam nagyon betalált. Utóbbi természetesen Tony Dunn, a Sgàile atyjának is érdeme. A vanta(black) és a (fény)sugár egy paradoxont képez, ami az album összképét tekintve átvitt értelemmel bír. A soron következő Theia szintén a lemez előfutára volt. A dal címe itt is többféle módon értelmezhető. Egyrészről mint az ókori görög mitológia titánnője, másik részről, mint a Földdel ütköző bolygó szerepe – ami a Theia-elmélet szerint tevékeny szerepet játszott a Föld-Hold szimbiózisának kialakulásában. A dal egy apokaliptikus képet fest elénk, emlékeztetve minket életünk végességére, ám egyben egy új látásmód születésének pillanatát is elénk tárja. Éteri képek, örök mozgás és az elmaradhatatlan entrópia.
A House of Suns egy elszállós, álomba illő költemény lett. A dal egy új (Nap)rendszer születését hordozza magában, indulva az ősrobbanás előtti állapotból, majd végül megérkezve a fény születésének pillanatához. Ezt követően tér be „bolond szintik” kavalkádjával az album legkevésbé metálabb tétele, az „Io”. A címadó tulajdonnév szintén kettős értelmezést hordoz: Io egyaránt utalhat Zeusz szerelmére és a Jupiter legnagyobb holdjára. Az Io hold kapcsolata a Jupiterrel egy kötődés szimbolisztikáját hordozza, mint apró – de nem elhanyagolható – részletet a nagy egészben. Az album címadó tétele a Silence and the Silver Sea egy metaforikus képet vetít elénk, ahol az élet örök körforgása és a világ folytonos változása találkozik a tudat – vélt vagy valós – állandóságával. A csend – mint a megnyugvás, békére találás szimbóluma – áll ellentétben a tenger örök morajával és az ezüst már-már túlságosan letisztult esztétikájával. Zenészeink szemszögéből ez a dal mindenképpen a lezárás pillanatát hordozza, utazásuk végét. A csendben megmeredve ugyanakkor ott áll velünk szemben az Ezüst-tenger, mely újabb hullámokat és viharokat vet majd elénk.
Összességében határtalan örömömet szeretném kifejezni, hogy ez a zenekar – a saját maga által kijelölt – pályára állt, fejlődésük egyszerűen megkérdőjelezhetetlen. A dobok játékosabbak, a gitártémák (le)húzósabbak, a vokálok még inkább földbe döngölően éteribbek. Az átvezető narrálások pedig mintha egyenesen egy holdkompról érkeztek volna. A The Silver Sea egy sokkal szélesebb skálán mozgó, de annál inkább összetettebb anyag lett. Talán ha Heike nem a doom és hasonszőrű underground zenei világok sűrűjében kezdte volna el bontogatni szárnyait, hanem a jóval szélesebb közönséget kiszolgáló popzene iparában, akkor ma lehet, hogy az ő nevét is Dua Lipa és Billie Eilish magasságában nyögnénk. Minden esetre legnagyobb szerencsénkre ez nem így történt, és örülhet a fejünk, hogy ez a nő több zenét csinál manapság, mint valaha.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
