Ha fizikálisan nem is, bár egyre gyakrabban ébredek sajgó végtagokkal, de lélekben biztosan idősebb vagyok saját korosztályomnál. Ebből adódóan kedvelem a 60-as, 70-es évek klasszikus és underground rock zenéig, de ennek tudható be az is, hogy nem tudom és nem is akarom elengedni a 90-es éveket sem. Nekem ez a gyerekkor, a tini évek, másoknak viszont történelem, ami az “ezredforduló” előtt zajlott. Kedves “középkorú” társaim, gondoljatok bele, egy 23 éves fiatal férfinak, nőnek ez már semmit nem mond. Szerencsére azért akadnak sokan, akik osztják azt az elképzelést, hogy a jó dolgok időtlenek. Kell az új, a friss, de nincs is kielégítőbb annál, ha egy jól bevált formula vesz körül minket, aminek kényelmes, otthonos világában megpihenhetünk. Ilyennek tartom a bűzös, fertővel és hullaszaggal átitatott korai death metalt is, melyet manapság old school jelzővel illetünk, pedig épp olyan bűnös élvezetet tud nyújtani, mint a műfaj fénykorában, főleg, hogy az elmúlt közel évtizednyi termés ezen a fronton minimum kielégítőnek nevezhető.
Nincs ellenemre a végletekig nyújtott technikázás, disszonanciára épülő nyomasztás, de amikor elfáradok a zajtól, elegem van a nagyvilág forgatagából, akkor a mobiltelefon fénye helyett előkapom a régi lámpást és elvonulok egy földalatti katakomba labirintusszerű folyosó rendszerébe, ahol a beszivárgó víz, a burjánzó penész és a föld nyers, valódi illatán kívül semmilyen inger nem fenyeget. Mindenki tudja, milyen beleszagolni a friss avarba, milyen a felforrósodott porba csapódó nyári zápor édes-roppanós levegője. Ezekhez az élményekhez tudom hasonlítani leginkább azt az érzést, amit a kanadai Serpent Corpse kompromisszum mentesen régi vonalas halálfémje váltott ki belőlem. A banda tagjairól nem találtam különösebb információt, amit az ő esetükben nem a manapság divatos “hű, der rejtélyesek vagyunk” mentalitásnak tudhatunk be, sokkal inkább annak, hogy nem tartották fontosnak. Beszéljen helyettük a zene azoknak, akiket a zene érdekel. Ez a mentalitás minden esetre egy egészen jól sikerült demó után elhozta nekik a lemezszerződést.
Aki szereti ezt a stílust, azok úgyis felfedezik, akik meg nem, azok úgysem a kilétükkel fognak foglalkozni. Annyit azért érdemes tudni, honnan származik az inspiráció: leginkább a Bolt Thrower, Autopsy, Cianide, korai Entombed nevét kell megemlítenünk, de promós levelükben a death metal korszakos Darkthrone hallgatására is hivatkoznak. Középtempós, alaposan mélyre hangolt kriptamuzsika rajzolódott ki ezek alapján lelki szemeink előtt, amiből itt összesen 39 percet kapunk, ez pedig teljesen vállalható. Érkezett mellé egy impozáns, a rothadást és halált szépen kidomborító, mondhatni sablonosságig részletes, a maga módján mégis csábító borítókép és logó.
A változatos hosszúsággal rendelkező 9 tétel sorát egy rövid, nem túl jelentős szereppel bíró intro kezdi meg némi zúgással, akusztikával, hogy utána megfelelő erővel dörrenjen meg a nyers, mégis élő és lélegző Electric Eye. Elsőre imádtam az egész anyag hangzását: elvileg analóg módszerekkel rögzítettek mindent, bár én ennek nem vagyok nagy műértője. Amit tudok, hogy ezek a dalok az emlegetett földalatti folyosó végéből indultak útjukra a hallójárataim felé és közben szépen magukba szívták a szintén említett párás, mohás ősi esszenciát. Erre szüksége is volt a dalnak, mert különösebben nem kiemelkedő és azonnal ható, viszont a lemez előrehaladtával, ahogy időben nyúlnak a tételek, egyre jobban működik a zenekar. Az egyszerű, belső feszültséget keltő Nemesis már beindítja a bólogató reflexeket, az őrületre gyúró Let The Rats Feed doomos rezgései pedig már telitalálatnak bizonyultak. Favorittá a hat perc fölé kúszó Land Of Rot And Misfortune, valamint a lemezt záró címadó, a Blood Sabbath vált, de különösebben egyetlen tétel sem okoz csalódást.
A formáció bemutatkozó korongja hivatalosan a nyári forróságban érkezik majd (július 5.), így tényleg jól jöhet az árnyékba vonuláshoz, grillezéshez, esti szeánszhoz…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
