Ez a lemez lassan került közel hozzám. Elsőre egyáltalán nem találtuk meg az utat egymáshoz. Ez nagyon furcsa, mertaz elődje szinte azonnal kedvenccé vált. Ennek talán az is az oka, hogy míg a 2017-es Something New direktebb volt, itt viszont inkább a dallamos, ám nem feltétlenül azonnal ható dalok dominálnak.
A banda a Beau Hill-es kaland (egy háromszámos digitális kislemez képében “materializálódott anyagon dolgoztak a neves producerrel) után készítette el a tavaly decemberben megjelent második lemezét. Az Isolate-re felkerült a Hillel közösen készített Liquid Love is, ami anno szöveges klipet is kapott.
A lemez nem hosszú, de ez jelen esetben pozitívum. Ritka az olyan lemez, ami ennyire kompakt, nem nagyon tudok rajta fogást találni, mert egyszerűen nincs üresjárat a 37 perces játékidőben.
Az introként funkcionáló Add to Cart kellemesen vezeti fel és folyik át Sold Out-ba, ami azt hiszem kb. meg is mutatja mi várható a továbbiakban. Remek témák, húzós tempó, ragadós refrén, kellemes vokálok és tartalmas mondanivaló. A címadó dal idézi fel számomra először a bemutatkozó anyagot. Annak a direktebb irányvonalát hozza, feszes és sodró, igazi koncertnóta.
A klipes Little Rock Nine volt az, ami elkapott először és ennek hatására kapott újabb esélyt a lemez. Sok-sok hallgatás után bizton állítom, ez a kedvenc tételem. A tekergő gitártéma mellett akkora refrén van benne, hogy legszívesebben minden alkalommal velük üvőlteném. A dal témája pedig szintén megérne egy misét. A korabeli híradós(?) narráció pedig annyira jól keretbe foglalja, hogy arra szavak sincsenek.
A legutoljára videóklipesített Ladyguest számomra kicsit olyan, mintha a Tenessee Shot Out ikertestvére lenne (és újabb bizonyíték a csapat Amerika imádatára is). Ez a dal a szabadságot, a végtelen tereket szimbolizálja számomra. Erre nekem az a tipikus és elcsépelt “autózás a végtelenbe a prérin át, megállunk a semmi közepén felvesszük a stoppos csajt, majd beugrunk az út széli csehóban, ahol banda játszik” típusú klip jutott eszembe, szerencsére nekik jobb ötletük támadt. A női vokál (Farkas Sarolta- Buttercup) pedig telitalálat, sokat dob az amúgy is erős dalon.
A zongorás Out of Reach lassú és fájdalmas, a végére Dávid énektémáiban dühöt is érzek. A másik kedvencem, ami a szöveg és a zene kivételes egységével és mélységével varázsolt el. Olcsó húzásnak érzem, ha egy lemezismertetőben dalról dalra kiveséznek egy lemezt, igyekszem is ezt elkerülni, de vannak kivételek. A Together Alone például mégis említést érdemel. Több okot is tudok erre, kezdve a különleges – a mondanivalót indirekt módon megtámogató – látványvilágú kliptől az azonnál ható refrénen át a klasszikus szólóig.
A záró Sunflower groove metalos nyitása engem a ’90-es évek legvégi/2000-es évek eleji modern anyagokra emlékeztet, amire aztán kicsit elszállósabb dallamos verze érkezik és egy akkora refrén, ami miatt az amúgy nem rövid számot az egyik kedvencemként tartom számon. Annak ellenére is így van ez, hogy dalban többször Machine Head ihletettségű gitártémákat hallok visszaköszönni. A végére is jut meglepetés a latinos akusztikus témázgatás képében.
Azt hiszem túlzás nélkül kijelenthetem, hogy a Slowmesh számomra ma az egyik legizgalmasabb hazai csapat, amelyik nemcsak a rockzenét szeretők széles rétegét, de mellettük a metalt hallgatókat is maga mellé tudja állítani.
Amire még mindenképp kitérnék, az a digipak formátumú album kivitelezése. A Bobál Kati (bobal photography) hihetetlenül hangulatos fotóit felhasználva olyan dizájnt sikerült összerakni, ami tovább erősíti a lemez mondanivalóját.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.