Az én fejemben mindig is erőteljesen elkülönült az amerikai, valamint az európai doom metal, talán egyedül a Solitude Aeturnus munkássága tudott a kettő között valamiféle átmenetet képezni, bár ott erőteljes keleti dallamokat is fel szoktam fedezni. Természetesen az öreg kontinens áll közelebb a szívemhez, de az újvilág szárazabb, stoner kellékekkel kacérkodó vonala is termelt ki bőséggel klasszikusokat, amiket szívesen meghallgatok. Személyes kedvencem az Internal Void 1993-as első lemeze, de nem vagyok ellensége az Iron Man, The Obsessed, Blood Farmers féle zenekaroknak sem, az újabbak közül pedig a Magic Circle, Mangog kettős okozott kellemes perceket. Az utóbbi években azonban nem igazán sikerült felkeltenie az érdeklődésemet egy bandának sem. Ez alól képez kivételt a texasi Slumbering Sun, akiknek 2023-as debütálása azért nem sikerült rosszul, viszont az idei Starmonynál már úgy gondoltam, érdemes róluk írni pár sort.
A Slumbering Sun második nagylemeze ugyanis nemcsak folytatás, de valamilyen szinten meghaladása is a The Ever-Living Fire korongnak. Míg az első dalcsokor főként a cammogós, melodikus doom vonalat képviselte csipetnyi pszichedelikus, folkos áthallásokkal, addig a Starmony egy sokkal markánsabb, személyesebb és érzelemgazdagabb anyag lett. Témakörök tekintetében az egzisztenciális kérdések, a jelenben való céltalan bolyongás és a jövőtől való félelem azok, amik megjelennek. Az anyag sok doom zenével ellentétben nem mond le a reményről, mivel leginkább egy vágyódást fejez ki, legyen szó egy szebb holnapról, vagy akár a csillagokról.
A texasi színtér jól ismert zenészeiből (Monte Luna, Temptress, Destroyer Of Light) álló formáció szépen megtalálta a saját hangját a tradicionális doom és stoner világ között egyensúlyozva, ami sok újdonságot ugyan nem takar, de dalírás szempontjából sokkal egységesebb képet nyújt a hallgatóság számára. Az álmodozás és lebegés sem tűnt el végérvényesen, amire már a kiadvány borítójából is következtethetünk, de ezúttal a bedobott jó ötletek egyvelege helyett egy koherens, erős lemezt hallhatunk. Itt érdemes megemlítenem a vendégek jelenlétét, mivel őket sem a puszta véletlenségből hívták meg egy-egy dalba. Matt Meli orgonajátéka a retro hangulatot erősíti néhány dal hátterében, míg az atmoszférikus black metalban utazó Panopticon projektet segítő Charlie Anderson hegedűje az érzelmek felkorbácsolásában játszik szerepet.
Kifejezetten szimpatikus például, hogy különösebb intrózás, felvezetés nélkül azonnal fejest ugorhatunk a Sabbath központú Together Forever című dalba, ami ritmusaival, riffjeivel és dallamaival azonnal megidézi a cikk elején felsorolt klasszikusok hangulatát. James Clarke énekét már itt érdemes kiemelni, mivel az egész lemezen nagyszerű teljesítményt nyújt. Tiszta, kissé Ozzy-s vokálja folyamatos harcot vív: hol rendkívül zaklatott, hol pedig érzékeny és sebezhető, dallamaiban pedig megbújik a szokásos doom fordulatok mellett egy egészséges adag még a grunge korszakból is. Jó példa sokszínűségére a tételt nyitó és záró riff áradat közé beszúrt lazulós rész, ami a 70-es évek heavy/psych éráját kelti új életre. A folytatásban érkező Keep It Secret egy retro bejátszás után a stoner vonalat hozza előtérbe valamivel gyorsabb tempóval és nagyobb spirituális töltettel. Az itteni refrénhez nehezebben tudtam társítani Clarke hangját, pedig egy igazi slágernek szánhatták ezt a dalt.
Érdekes, hogy a Midsommar Night’s Dream hasonló dallamokat hoz, de a tétel lassú építkezése, súlyosabb témái miatt ezek valahogy jobban működnek. Ezt hallottam először a kiadványról és azonnal megfogott magának, főleg, hogy a 70-es évek LSD kábulata helyett a korai 90-es éveket hozta közelebb. A dübörgő basszus, a nyakunkba eresztett kórusok és a hullámzó, kavargó dalszerkezet miatt mindenképp meghallgatásra érdemes. A töménységét a The Solar Bear próbálja meg feldolgoztatni velünk egy rövid, de jóleső akusztikus átvezetővel, hogy aztán beast módba kapcsoljunk a Danse Macabre erőteljes gitárjaival. A bólogatásra ingerlő nyitány után a dal fokozatosan csúszik át egy pszichedelikusabb andalgásba, de így is a jól sikerült darabok között tarthatjuk számon. Ugyanez elmondható a hegedűvel megtoldott The Towerről, ahol az ős-Sabbath hatás első hangtól az utolsóig tagadhatatlan, de többrétegűsége miatt simán behozhatjuk hasonlatként a Pallbearert is. A debütálás komótosabb vágányára invitál minket a záró Wanderlust, ami a maga 11 perces utazásával egy tökéletes lezárása a korongnak. Itt még inkább érezhető a Pallbearer rokonsága, de még a 40 Watt Sun és a Warning is könnyen eszünkbe juthat a könnyed akusztikus betétekbe érkező súlyos gitárok révén.
A Starmony tehát nemcsak hangzásában, de átgondoltságában is komoly előrelépést mutat, ami talán annak köszönhető, hogy a zenekaron belüli kapcsolatok régi barátságokon, sok-sok év együtt töltött időn alapulnak. A zenekar egy interjúban erre úgy reflektált, hogy nem szétzúzni akarnak mindent, hanem kapcsolódni és összehozni mindent. Úgy gondolom, hogy ez a zenéjükben mindenképp sikerült nekik.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
