Még március idusát sem hagytuk magunk mögött, azonban máris itt van az év, általam leginkább várt lemeze. A „legjobban várt” jelzőt minden előzetes pozitív, vagy negatív jelzőtől mentesen kell érteni, hiszen az elmúlt évek megtanítottak, hogy nem kell rögtön dörzsölni a tenyerem, söröskórsókat csapkodni a kocsmában, és napokat beikszelni a naptárban, amikor a Sonata Arctica új album hírével száll alá Finnország derékszíjáról. Ezt a mélységes apatikus hozzáállásomat szabotálta meg az első single, a First in Line, amit a tizenegyedik albumot datáló Clear Cold Beyond a metal színtérre szabadított. Feszes tempó, virtuóz szólók, kapós dallam? Emberek, mi történik?! Még fel sem ocsúdtam a meglepetésből, máris két újabb single támadta a Sonata Arctica-ban megfáradt hallójárataimat, amelyek annak rendje és módja szerint minden előzetes lelkesedésemet falhoz vágták. Ismerős érzés, az előző album is hasonlóképpen indult, csak azért, hogy az egyik legnagyobb csalódássá aljasodjon, amit a 2019-es év magával hozott.
A Sonata Arctica történetét általában két részre szokták osztani, régi-új, power metal – nem power metal, jó-rossz, kinek mi. Jómagam ezt egy harmadik korszakkal toldanám meg. Az első korszak kétségkívül a régi motoros „europower” himnuszarzenálja, amely az első négy albumot öleli magába. Ebben a korszakban tetten érhető a kifáradhatatlan energia, a farkasháton lovaglós, mosolygós, koncerten megháborodós érzés, amely, véleményem szerint a Reckoning Night lemezzel, és a 2006-os japán For the Sake of Revenge koncerttel csúcsosodott ki. Az említett koncert jelenti a zenekar abszolút csúcspontját. A következő korszak az átmeneti időszak, amely a zenekar progresszív korszakát jelenti. Az Unia és a Days of Grays egy amolyan igazi „grower”, amelyet én is szívből gyűlöltem az elején, viszont mára be kellett látnom, hogy önmagukban valóban érdekes, és kiváló alkotások. A harmadik, és egyben mai napig tartó korszak a Stones Grow Her Name-el vette kezdetét, és olyan szintű mélyrepülést hozott magával, amelyet a NASA is feljegyzett, és nem csak a régi motoros power rajongók türelmét, de még az előző két albumon szocializálódott hallgatókét is próbára tette. Valódi önkeresős időszak, amelyet először az unalmas dallamok, majd a röhejes szintekig süllyedő minőség jellemez, néhány ragyogó kivételtől eltekintve, és az előző albumon, a Talviyö-n csúcsosodott ki (erről itt olvashattok).
A Sonata Arctica tehát olyan mélységekből indult neki a tizenegyedik korongnak, amelyet még James Cameron sem vállalt volna be, hiszen a Stones Grow Her Name óta minden album előtt azt mondogattuk magunkban, hogy „innen már csak felfele lehet menni”, csak azért, hogy újra és újra bebizonyosodjon, messze még az alja. Tony Kakko váltig állítótta, hogy az új album visszatér a gyökerekhez, és „mostmáraztántényleg power metal lemez lesz, eskü”, de őszintén, ezerszer hallottuk már ezt a lózungot, ezer különböző zenekartól, és elenyésző esetben vált valóra az ígéret, mitől lenne ez más? Találtam azonban még valami halovány, penészes, ütött-kopott reményt szívem Sonata Arctica-nak fenntartott részén, és megfogadtam magamban, hogy fülest ragadok, és meghallgatom az új albumot, „lesz ami lesz.”
A borító kicsit a Silencere emlékeztet, kevesebb misztikummal, és mai szemmel kissé talán gyenge. Niko Anttila keze munkáját viseli, neki ez volt az első „nagyneves” lemezborítója. Na de ne ragadjunk le a külsőségeknél, lássuk mit rejt magában ez a 10 tételes dallamcsokor. A nyitótétel a First in Line, amely az elmúlt 17 év legerősebb visszakacsintása a korai évekre. Géppuskaként berobbanó dobok, himnikus dallamok, együtt éneklős refrén (már akinek van türelme megtanulni a szöveget), minden, amit oly régóta hiányoltam finn barátainkból. Hiába volt hasonló visszakacsintós tétel még az előző, Talviyö lemezen is a Message from the Sun jelenlétében, itt valóban tetten érhető az a tipikus Sonata Arctica DNS. Kicsit félve kattintottam a következő tételre, azonban olyan szinten robbant be a dal, hogy a füleim helyet cseréltek. A zenekar rettenetesbe kapcsolt, és pos-Reckoning Nightos történetének legpörgősebb tételét szabadította a világra California néven. Dallamos, igazi power metal himnusz, annak minden járulékával együtt. Két gyors dal egymás után, nem rossz, nem rossz, de várjunk azért. A Shah Mat sejtelmes, kissé progresszív dallammal és tempóval kúszik be, de az intro után újból hallatlan power metalkodás veszi kezdetét, kifejezetten „catchy” refrénnel, egy belassulós, csorda-vokálos középrésszel, és egy kifejezett tökös, pörgős lezárással. Oké, itt valami tényleg történik, ez eddig jó! Szinte észrevétlenül szólal fel a harmadik single-ként előzetesen prezentált Dark Empath. Bevallom őszintén, nekem ez a tétel egy amolyan Unia „B oldalas” szerzemény volt először, de így az album egészét hallgatva teljesen megállja a helyét. Egy musicales, szimfonikusan megáldott, középtempós fejezete ez a Silencen megkezdett „Caleb Saga-nak”, amely lassan nő hozzá az ember fülkagylóihoz. A kellemes meglepetés után pedig felcsendül a számomra legerősebb tétel, a Cure for Everything. Ismét egy pörgős, duplázós himnusz, amely számomra a The Cage óta az egyik legerősebb szerzeménye a zenekarnak. A soron következő tétel a második single, A Monster only You can’t See. Ez már inkább a zenekar legutóbbi albumainak hangzásához közelít, egy meglehetősen darabos, hosszútávon kifejezetten irritáló dallamvezetéssel. Már első hallgatásra sem tetszett, és ez nem változott mai napig, ugyanaz a kaotikus, monoton szám, amit az utóbbi években megszokhattunk, pörgessünk. A Teardrops már egy combosabb szerzemény, első hallgatásra a Silver Tongue ugrott be a harmadik lemezről, és bár nem tartozik az album legemlékezetesebb pillanataihoz, nem is fogunk hangsebességet meghazudtolva tovább tekerni. A soron következő szerzemény az Angel Defiled ismét feljebb kapcsol tempóban. Egy kifejezetten érdekes, első hallgatásra talán furcsa, de hamar dúdolgatóssá váló dal. Itt végre a Tony Kakkora jellemző kaotikus dallamok összeérnek, és az egyik legerősebb tételt jelentik a lemezen. Számomra kicsit „magyarosnak” is tűnik a refrén, de ez már csak amolyan lábjegyzet. A The Best Things egy tipikus power ballada, lágy dallamvezetéssel, semmi maradandót nem alkot, hozza a „kötelezőt”, de mindenképp kellemes hallgatni való. A zárótétel az album névadó dala, Clear Cold Beyond. Egy kifejezett sötét hangvételű, lassú tempóval megáldott ballada, ami amolyan „hit or miss”, hozzám még nem találta meg az utat, de dolgozom rajta.
Az előző albumok egyik legnagyobb problémája a hangzás volt, amely Pasi Kauppinen munkájának volt köszönhető. Idézőjelesen „köszönhető”, ugyanis feelingre olyan volt, mintha füldugót használva keverte-kavarta volna ki azt a bizonyos „übermenő” hangzást. Valóságos megváltás volt, mikor hallottam, hogy az új albumot az a Mikko Karmila keveri, aki az első lemezeken is rajta hagyta névjegyét, és ez hallatszik is a minőségen. Bár az első lemezek hangzásától elmarad, mindenképpen egy óriási előrelépés. Számomra a szintetizátor hangszíne több helyen továbbra is zavaró, ami nem feltétlenül a hangmérnök hibája, ez amolyan Henrik Klingenberg sajátosság. A gitár továbbra is túl tompa, sokat dobott volna egy kicsit nyersebb gitárhangzás az albumon, főleg, hogy Elias Viljanen végre megerőltette magát szólók terén, de a dob és a basszusgitár acéltökkel szólal meg, talán az egyik legjobb dobhangzás hallható ezen az albumon. Tommy Portimo stabilan hozza az első albumok szintjét, és Pasi Kauppinen továbbra is virtuózkodva adja az alapot, néha talán túl sokat is. Meg mernék esküdni volt néhány rész, ahol disszonánsan szólt a basszusgitár. Tony Kakko éneke ezen a lemezen is inkább a középtartomány irányába tendál, de túl élete zenitjén ez valahol érthető (a kifejezetten irritáló orrhang viszont nem!) Sajnos a dalszövegek is messze elmaradnak az első albumok emlékezetes balladáitól, és még mindig nem szokott le aranyhangú pacsirtánk a végeláthatatlan sorok énekléséről.
A Sonata Arctica utóbbi éveinek legcombosabb, legtökösebb, de legfőképpen legélvezhetőbb korongját datálja a Clear Cold Beyond. Különösen kihangsúlyoznám azt, hogy „élvezhető”, hiszen az előző albumok legnagyobb hibája pont az volt, hogy mérhetetlenül unalmasak voltak. Tony Kakko tartotta a szavát, és olyan érzés volt a lemezt hallgatni, mintha egy rég nem látott ismerősre találtunk volna rá. Ősz hajú, kicsit ráncos, kicsit „más”, de tudjuk, hogy ő az. Nem lenne fair az első négy albumhoz viszonyítani a végső véleményben, hiszen eltelt azóta több, mint 20 év (te jó ég!), és hiába várjuk Tony egekig szárnyaló hangját, vagy Jani Liimatainen, egykori gitáros mesteri gitárjátékát, azok az idők elmúltak. Nincsenek meg a kezdeti idők agytekervénybe égő, emlékezetes dallamai, és nem lesz a power metal egyik legemlékezetesebb mesterműve a korong, sőt, a nagyokhoz viszonyítva inkább „átlagon felüli”, de a Sonata Arctica történetét ismerve végre megkaptuk azt, amit megszámlálhatatlan sok éve várunk, mégpedig visszatért az energikus, élvezhető Sonata Arctica. Sosem gondoltam volna, hogy megérem ezt a pillanatot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
