A valódi supergoup-nak számító Sons of Apollo 2017-es bemutatkozása, a Psychotic Symphony elég emlékezetesre sikeredett! Egyedinek persze nem volt nevezhető, hisz erőteljesen magán hordozta a Dream Theater hangzását. Persze az lett volna furcsa, ha nem teszi, ugyanis Apollo Fiai között találunk két ex-DT tagot is. Jelesül Mike Portnoy-t és Derek Sherinian-t. Mellettük muzsikál a leginkább a Mr. Big-ből ismert Billy Sheehan, a Guns N’ Roses-ban is megfordult Ron „Bumblefoot” Thal, illetve napjaink egyik legjobb hard rock torka, Jeff Scott Soto. Ergo, a Sons of Apollo esetében a „szupercsapat” titulus nem csupán üres frázis! Bemutatkozó nagylemezük olyan lett, amilyen ekkora kaliberű zenészektől elvárható. Egyszerre technikás és fogós. Sokan úgy értelmezték, hogy Portnoy-ék azzal a dalcsokorral olyan zenét alkottak, amilyet a Dream-nek kellene játszania lemezről-lemezre. Bevallom, nekem is jobban feküdt a Psychotic Symphony, mint az utolsó jó pár Álomszínház korong. Ezért kíváncsi voltam, hogy merre fognak lépni a második albumukkal! Előzetesen azt nyilatkozták a folytatáson hallható lesz, hogy zenészként nagyobb lett köztük az összhang, mint a debüt idején, hisz az eltelt évek alatt jobban megismerték egymást. Ezt nem vonom kétségbe, viszont én ennél erősebb, változatosabb, bátrabb lemezre számítottam! Kicsit már az is gyanús volt számomra, hogy látszólag egy csöppet sem agyaltak a borítón. Ugyanaz, mint az első lemezé, csak más háttérszínnel. Sőt, még „rendes” címet sem ötöltek ki, szimplán MMXX lett, a megjelenés éve után. Így most már nem csak az állatok lába alatt látható egy római számokból álló dátum (az alakulás évéé), hanem címként is ezek díszelegnek…
Az elsőként nyilvánosságra hozott Goodbye Divinity hallatán még jobban összegyűltek a ráncok a homlokomon. No, nem azért, mert rossz nóta, csak épp totál DT. Zeneileg legalábbis mindenképp túl nagy a hasonlóság. Mondhatnánk, hogy biztosan azért, mert Mike és Derek kezei közül alapjáraton ilyen hangzások, megoldások gördülnek ki. Ez eddig rendben is van, de azt nem értem, hogy ilyen esetekben a többi tag miért nem szól nekik, hogy „hé fiúk, minket Sons of Apollo-nak hívnak és nem Dream Theater-nek!”. Kicsit most azt érzem, hogy a görcsmentes, örömzenés jellegű, hangulatú debüt után ahelyett, hogy megkeresték volna a saját hangzásukat, elmentek abba az irányba, hogy megmutassák ők a Dream-nél is Dream-esebbek tudnak lenni. Ezért kevésbé érzem felszabadultnak ezt a korongot. Talán az is közrejátszhatott, hogy a DT tavaly, a Distance Over Time képében egy igen erős lemezt tett le az asztalra, amit Portnoy-ék szerettek volna űberelni. Érzésem szerint nem sikerült nekik. Vannak, amiben jobbak, pontosabban hozzám közelebb állóak, mint Petrucci-ék. A hangzás pl. pont ilyen. A MMXX erőteljesen, de természetesebben szól, mint a DT újkori (Mangini-s) albumai. Portnoy dobhangzása, sőt játékstílusa is jobban tetszik, mint a másik Mike-é. Az is igaz, hogy a két banda gitárosának, illetve basszusgitárosának más a stílusa. A billentyűsök kb. ugyanolyan jól teljesítenek. Az énekesek dettó.
De ha csak a Distance Over Time-ot hasonlítom össze a MMXX lemezzel, akkor azt kell mondjam, hogy Petrucci játéka színesebb, változatosabb, fogósabb Bumblefoot-éhoz képest. Ron szólói kimerülnek a tekerésben, olyan, mintha gyorsulási versenyt futna. Nincsenek megjegyezhető dallamok, szép melódiák. Soto énektémái sem túl emlékezetesek. Bár divat LaBrie-t kritizálni, de szerintem jobban teljesített a Distance Over Time-on, mint Soto ezen a lemezen. Egy kicsit néha Sheehan is túl sok nekem. Eresszen meg nyugodtan több szerzeményben is basszus szólót, de jobban szétszórva, ne pont a két utolsó tételben. Ez inkább szerkezeti probléma, de kis odafigyeléssel, mérlegeléssel lehetett volna változtatni a dolgon. A King of Delusion kezdő zongorás témája tetszetős, viszont ahogy hirtelen berobban a dob, meg a többi hangszer, az szinte fülsértő. Bár ahogy korábban említettem jobb valamivel a lemez hangzása, mint az utóbbi pár DT-é, de érzésem szerint ezt is túlkompresszálták itt-ott. Ezáltal speciel nem érvényesül annyira a dinamika ebben a dalban sem, pedig a leállós, hangulatos középrésze kiváló! Ebben hallható a lemez számomra legemlékezetesebb hangszeres témája is.
A rövidebb számok közül a Fall to Ascend a kedvencem. Portnoy törzsi dobolása, Soto szinte hipnotikus vokalizálása a verzékben atom! És itt a refrén is ott van a szeren! Viszont! Itt is elővezetnek egy akkora DT-s témázgatást, ami már-már a pofátlanság határát súrolja. Kérdem én, mi szükség volt erre? Két lehetséges választ tudnék mondani: 1. nem elég kreatívak a srácok. 2. „farokméregetésbe” kezdtek a DT-vel. Egyik sem túl pozitív, örömteli opció! A Resurrection Day-ben előkapják a keleties dallamokat, továbbá Soto is ügyesen ténykedik. Aztán kapunk gitár, szinti, bőgőszólót két körben. Ha esetleg valaki nem tudta volna eddig, hogy mekkora ászok ők a hangszereiken…
Zárásként pedig ott a bő negyedórás New World Today, ami atmoszférikus nyitányával igen biztató, mégis összességében úgy hiszem nem lesz belőle klasszikus darab. Érzésem szerint nincs ebben a dalban 15+ perc, másrészt ott figyel benne egy számomra teljesen indokolatlan thrash-es rész, amit talán csak azért erőltettek bele, hogy bizonyítsák, ilyet is tudnak…
Biztos úgy tűnhet ennyi kritikus észrevétel után, hogy nekem ez a korong nem tetszik. Pedig tetszik, csak a kiváló debüt után sokkal többet vártam tőlük. Ilyen tehetséges zenészek ne elégedjenek már meg azzal, hogy ők is tudnak úgy (vagy még úgyabbul) szólni, mint a DT! Sokkal több egyediség, újszerű ötlet, megoldás kellene ide. El kéne távolodni a Dream hangzásától és létrehozni a Sons of Apollo sound-ot! Biztos vagyok benne, hogy képesek lennének rá! Persze a kényelem nagy úr, illetve bizonyos egyéb (üzleti?) megfontolások talán mást diktálnak…
Bárhogy is, a majdani harmadik nagylemez úgy érzem vízválasztó lesz!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.