Nem sikerült különösebb információkat besöpörnöm a lengyel Michał eddigi életútját illetően, ahogy magáról a SoulCarrion nevű projektjéről sem. Annyit azonban biztosan tudni, hogy a srác egyedül írta meg, hozta össze ezt a produkciót, amit 2019 és 21 között rögzített. Ő felelős a gitárért, basszusért és a programozott dobjátékért. Később, a hangzás súlyosabbá tétele miatt csatlakozott hozzá gitárosként Greg, végül pedig nem hivatalos tagként Sibila (Vishurddha, Glädje), akinek a vokált köszönhetjük. Ez utóbbi természetesen elmaradhatatlan egy ízig vérig régimódi, mégis elsöprő erejű death metal anyag elkészítését tekintve. Itt ugyanis erről van szó: egy fél órás, 9 dalt felsorakoztató ágyútűzről, ami leginkább a floridai vonalat tartja példaképének. Az Infernal Agony tökéletes példa arra, hogy már régesrég nincs szükség egy komplett zenekarra ahhoz, hogy ütőképes albumot lehessen letenni a közönség elé.
Elég a kreatívitás, elhivatottság és egy egészséges adag fanatizmus, aminek köszönhetően egy igencsak erős bemutatkozást kapunk, pofás borítóval és igazán átgondolt, okosan megszerkesztett dalokkal. Hangzás tekintetében egész élethűen, nyersen dörren meg az anyag, a dobok tekintetében azért hallható, hogy a puszta megléte volt a fő cél, különösebb csavarokra ezen a területen sajnos nem kell számítanunk. A rivaldafény közepén a gitárjáték áll, amit pár ízesebb szólóval is tarkított Michał. Technikázásról különösebben nem beszélhetünk, a témák többsége egyszerűségében és nyilvánvalóságában hatásos. Ennek megfelelően tökéletes az időbeosztás is, hiszen az album nem belépőként kíván szolgálni a death metal világába, csupán egy szeretne lenni azok közül, amelyeket a műfaj hívei magabiztosan és szívesen helyeznek el a gyűjteményükben.
A lemezen szereplő, átlagosan 3 perc környékén mozgó szerzemények ezen felül nem csak agresszióban, de a kereteihez mérten változatossággal is képesek szolgálni. Ahogy írtam, a hangzás korrekt, kifejezetten a basszusnak kedvez, ami hagyja megdörrenni az egész anyagot, az közepes mélységben rögzített riffekkel a tövisként szúrkáló élesebb szólók alkotnak megfelelő kontrasztot. A rövidebb tételekben a maguk alá gyűrő, könnyen befogadható témák gondoskodnak arról, hogy a horrorisztikus pokol közelebb kerüljön hozzánk, néhány perccel megtoldott társai pedig a tempóváltások megjelenésének adnak terepet. Persze a lemez nagy része pusztít és aprít, de az időnként megjelenő cammogások remek kereket szolgáltatnak a hirtelen dühkitörések számára.
Talán ennek is tulajdonítható, hogy a könnyedén lezavarható lemezből több tétel is igazán szimpatikussá vált számomra. Az egyik ilyen a nyitó Piles Of Ashes, ami nem véletlenül került a korong elejére. Gyorsan magával ragad és lendületbe hoz különösebb időhúzás nélkül. Ezen kívül a leggyilkosabb dal, az Oblivion és a leglassabb szerzemény, a Cage Of Nothingness.
Minden pozitívum ellenére tehát rengeteg hasonlóságot lehet találni más csapatok munkásságával (Morbid Angel, Obituary a tengeren túlról, Fleshcrawl a németek részéről). Viszont a hagyományt megfelelő módon ápolják egy alapvetően hiányosnak mondható felállással is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.