2012 óta csimpaszkodik húskampókkal lelkünkbe az amerikai Spectral Voice zenekar. A létezést átkozó death/doom formáció idén új lemezzel jelentkezett, amely a Sparagmos címet viseli, és háromnegyed órájában legyömöszöl bennünket a falánk Üresség gennyes garatán, hogy a végén semmi ne maradjon belőlünk, ami valaha is emlékeztetett az Emberre. Akik ismerik, és valamilyen lelki torzulás okán kedvelik ezt a formációt, az új album érkezése óta két csoportra oszlanak, az egyik szerint az Eroded Corridors of Unbeing sikeredett jobban, a többieknek pedig a Sparagmos lemez fekszik inkább. Kénytelen vagyok coming out-olni, nekem ez az új lemez sokkal jobban tetszik.
Az albumborító tökéletesen megidézi a lemez dögletes páráját, csontok, vér és hamu, sötét rituálék, minden kedvességnek és jóságnak az eltaposása, miközben szentségtelen igéket gurguláznak a jelenlegi teremtés vesztesei, hiszen kik mások kívánnák annak teljes megsemmisülését? A korong a Dark Descent Records égisze alatt jelent meg, hangzása pedig kristálytiszta és kegyetlen, pont mint az a belassult, bár olykor aljasul és váratlanul felpörgő muzsika, amelyet az album négy dala – hát lehet ezeket daloknak nevezni? – rejt.
A csapat négy tagból áll. A dobokat püfölő Eli Wendler felelős az istentelen vokálokért, a gitárokat Paul Riedl és Morris Kolontyrsky nyúzza, tépi, a fojtogató basszusfutamokért pedig Jeff Barrett felel. Jegyezd meg ezeket a neveket, főnökeid lesznek ők, odalent a Pokolban. A hömpölygő riffeket néha egészen gyors témák szakítják meg, vélhetően ilyenkor lép be a csapat a Warhammer univerzum Warpjába, hogy még több elme által fel nem fogható rémségben fürösszék magukat, szigorúan azért, hogy utána mindent, amit ott tapasztaltak, ránk, gyanútlan hallgatókra szabadítsanak. Szóval azoknak is lesz itt valami, akik nem csak agyalni, de veretni is szeretnek.
A lemezen hallható zenét talán leginkább magával az album címével lehetne jellemezni. A Sparagmos egy ősi görög rítus, emberáldozatot jelent, amelynek keretében a Dionüszosznak szánt prédát ízekre szedik, darabokra tépik, szétszaggatják. Ha azt hitted az öreg csak a mulatozás és kedélyes borozás istene, nagyot tévedtél, a szőlőfürtök balkáni istene egy igencsak vérszomjas és féktelen entitás volt a maga idejében, nagy szerencse, hogy kultusza ma már eggyé vált azoknak a bakkecskéknek a salakával, amikért ő annyira odavolt, és emberhússal táplált.
Ha kicsit kevésbé patetikusan szeretnénk fogalmazni, akkor azt mondanám, az Evoken, az Abhorrence, a Void Rot, és más hasonlóan szörnyű formációk rajongója valószínűleg megtalálja a számítását mind a Spectral Voice-szal, mind a Sparagmos lemezzel. Külön szeretném kiemelni a frontember/dobost, aki képes a kalapálásával zenei formába önteni az idegösszeomlást. Megy egy tök lassú riff, ami hömpölyögve pusztít, magába gyűr mindent, mint egy Dungeons & Dragons-ös zselékocka, és a pali olyanokat püföl alá, amikről leginkább Magdi anyus lépcsős bucskázása jut az ember eszébe. Hogy az uristen@menny.hu című filmből némileg szabadon idézzek , „imádom, hogy ő lassan is ilyen gyors.”
Mit lehetne végszó gyanánt mondani? Néha kell, hogy valami vagy valaki emlékeztessen arra, mennyire hitvány ez az egész létezés körülöttünk, és hogy csak rajtunk múlik, mennyire tudjuk ettől a hitványságtól némileg eltéríteni azt. Kell valaki vagy valami, ami vagy élőszóval, vagy zenével, vagy bármilyen művészi eszközzel megtapos, megaláz bennünket, és talán a végén valami jobb marad utánunk, belőlünk, a cipőtalp alatti mocsokban.
Kell, hogy eszünkbe juttassák, miféle ódon borzalmak kóboroltak kint régen a sötétben, és azoknak még hódoltak is az akkori népek, hogy bármit hittél, most azért mégiscsak jobb, itt, a villanylámpák fényében. Kellenek a masszív funeral doom, death/doom lemezek, mert nem lehet mindig Electric Callboyt hallgatni, a félhomályban merengéshez, dark fantasy és horror könyvek olvasásához pedig éppen ilyen aláfestő muzsika dukál.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
