Az idei nyarat üdítő koncertdömpinggel, szinte folyamatos fesztiválhangulatban vihettük végig, ahol az egyik kiemelkedő állomás volt július utolsó hétvégéjén a Barba Negrába szervezett Summer Hell.

A hazai promoterek összefogásának köszönhető kétnapos minifesztivál szinte gyógyírként érkezett a Rockmaraton hiányára: a Barba Negra mindkét színpadán a metal- és hardcore-színtérről olyan nevek érkeztek, amelyek miatt szinte már önmagukért érdemes volt ezen a két napon jelen lenni.

Szombaton paff kolléga volt helyszíni tudósítónk, ahol az In Flames, Napalm Death, a Bleed From Within és az Unearth adta meg az alaphangot, vasárnap pedig jött az old schoolabb hardcore és trash menet.

A Striking 13, Sworn Enemy, Hemlock, Pro-Pain, Death Angel, D.R.I., Biohazard, Vio-Lence mellett hazai színtérről az A.M.D és a Don Gatto hozta a régi vonalas hangzásokat.

A line up-ot nézve várható volt, hogy intenzív estének nézünk elébe, ami a valóságban még a vártnál is mozgalmasabban alakult, főleg, ha – az emberlánya, hozzám hasonlóan, igyekezett kihasználni a két színpad adta pillanatokat. Mint valami mozgó biodíszlet, folyamatos ingázásban voltunk a Red és a Blue Stage között. (No, igen. A két színpados fesztiválprogram papíron remekül hangzik, a gyakorlatban viszont kellemes sportprogram.)

És, ahogy az várható volt: erősen képviseltette magát az X generáció metal- és hardcore-rajongói, jellemzően nem női többséggel most sem. A feeling nálam konkrétan osztálytalálkozó hangulatú volt végig. Sorra jöttek az ismerősök, köztük olyanok is, akikkel már jó ideje nem futottam össze és akikkel szerencsére akadt idő egy-egy koncert között pár szót váltani, aztán persze rohanni tovább a következő zenekarhoz. Különösen muris mindez annak fényében, hogy bár a hardcore- és metal színteret korábban is követtem, de jó ideig jellemzően hangulat-vezérelten, kanapéhuszárként figyeltem és hallgattam a legtöbb zenekart.

Korai kezdés mellett elsőnek az A.M.D.-t időzítettem magamnak, akik hozták a tőlük megszokott régi iskolás hardcore – punkot, majd jött a klasszikus NYHC alapokkal mára inkább metalcorban utazó Sworn Enemy, akik már ugyan jártak nálunk a Madball-al, és önálló koncerttel is, de csak most láttam először élőben. Viszont, kifejezetten kellemes meglepetés volt. Egy ilyen sűrű programnál könnyen úgy járhatnánk, hogy egy-egy zenekarra már csak fél szemmel tudunk figyelni, mert közben fejben a következő banda kezdésére fordul rá félig, de a Sworn Enemy viszont megtartott annyira, hogy nem rohantam vissza a Blue Stage-hez.

A New York-i Pro-Pain szintén erős pontja volt a napnak, bár az ő koncertjük alatt a szociális énem került előtérbe: több ismerőssel is sikerült hosszabban eszmét cserélni, így a koncert egy részét a beszélgetések mellől követtem, amik szintén fontos részei voltak nálam az a flownak.

Idővel viszont besoroltam én is, mert kezdett a Don Gatto viszont olyan lendülettel érkezett, hogy muszáj volt ezt a lendületet nekünk is felvenni. A Blue Stage fullon volt a kezdésre és a „srácok ” is nagyot mentek, ami lendületet személy szerint nehezen vettem fel, de a végén csak sikerült felsorakoznom nekem is.

A Death Angel szintén várt program volt nálam, és ekkor már bőven érezhető volt, hogy közeledünk az esti csúcshoz, a zenekar pedig közel egy órán keresztül hozta a klisémentes trasht. A zenekar kisebb nagyobb szüneteivel 42 éves pályafutásával ha nem is a top 3, de az élvonalbeli trash metal bandák közé sorolta be magát. Az európai turnéjuk eredetileg a Vio-lence előzenekaraként volt ütemezve, és ezzel a turnéval érkeztek a Summer Fest kollaborációjába ők is. És ez alkalommal is jó volt az ütemezés volt hardcore domináns line up-ban, erős rajongói magot bevonzva a színpad elé.

És aztán jött a D.R.I.

Nem először láttam őket, és pontosan tudtam, mire számíthatok, de az ilyen bandáknál mindig ott van a kérdés: vajon ugyanazt az energiát tudják-e adni ennyi év után is? Nos, a válasz: igen, minden szempontból hozták a formát. Elképesztő energiát adtak most is. A D.R.I. nem próbál sosem „modernizálni”, nem akart megfelelni semmilyen aktuális trendnek – egyszerűen csak felmegy a színpadra és játssza azt a gyors, koszos, crossover thrasht, amiből annak idején műfajtörténetet írt. (Itt behozom azt a beszélgetést az estéről, amikor győri A Beton vezetője megjegyezte: a D.R.I. élete zenekara, mondta ezt úgy, hogy pár hónappal korábban ugyanezt említette a Nailbomb kapcsán is. 🙂 )

A Blue Stage előtt természetesen ment az aprítás, a fotósárokban pedig egy teljesen másfajta küzdősport zajlott. Aki koncertfotósként próbált itt jó pozíciót szerezni, annak néha nagyobb szüksége volt reflexre és könyöktechnikára, mint fényképezőgépre. Helyezkedés, centizés, kerülgetés, miközben a színpad előtt sem feltétlenül a békés piknik hangulata uralkodott. Néha tényleg az volt az érzésem, hogy a fotózásnak lassan külön küzdősportág szövetséget kellene alapítani.

A napnak közben volt egy sokkal szomorúbb felhangja is. Nem sokkal a fesztivál előtt hunyt el Lou Koller, a Sick Of It All frontembere. Aki ismeri a hardcore történetét, annak aligha kell bemutatni, mit jelentett ő a színtérnek. A Sick Of It All alapvetés, Lou pedig évtizedeken keresztül volt ennek a közegnek az egyik meghatározó hangja és arca. Több zenekar is megemlékezett róla a nap folyamán, így a fesztivál hangulatába a buli mellé a közös (gyász)megemlékezés is beköltözött. A Biohazard színpadán a „Down For Lou” felirattal indul a koncert, egyértelművé téve, fontosságát és hiányát a (hardcore)közösségben.

A D.R.I. után már szinte rohantam is tovább, hiszen pillanatkon belül kezdett a Biohazard. Őket is láttam már korábban, így itt sem az volt a kérdés, hogy mit hoznak a színpadon, hanem inkább az, hogy most is ugyanúgy betalál-e az energia. Panaszra most sem lehetett okunk

A Biohazardban van valami nehezen megmagyarázható időutazás. Elég megszólalnia egy ismerős riffnek, és hirtelen ott találja magát az ember egy olyan korszakban, amikor ez a zene még teljesen máshogy szólt és máshogy hatott. Billy Graziadei és Evan Seinfeld pedig most is gondoskodott róla, hogy ne egyszerű nosztalgiashow legyen az egész. Groove, hardcore, metal és mindezekből komponált elemi erő – és egy olyan közönség, aki maximális lendülettel fogadta mindezt. (A színpadképhez hozzátartozik persze Evan legendás anatomiai kidolgozottsága. 🙂 )

A koncert végén ráadásul ünneplésre is volt érkezés A zenekar két szülinapost is köszöntött, köztük Bobby Hambelt, így a buli végül egy jóval vidámabb közös pillanatba fordult. Valahogy ez is nagyon illett ehhez az estéhez: egy olyan közeg, amelyik képes együtt megemlékezni valakiről, majd néhány perccel később ugyanazzal az intenzitással együtt ünnepelni.

Zárásként még hátravolt a Vio-lence a Blue Stage-en. Én viszont addigra már becsülettel elhasználtam a napi energiatartalékaimat. A két színpad közötti ingázás, a fotózás, a koncertek és úgy általában az egész nap megtette a hatását, így őket sajnos már nem tudtam végighallgatni. Ez van: egy ilyen fesztiválon az ember néha kénytelen beismerni, hogy nem lehet egyszerre mindenhol ott lenni.

A Summer Hell második napja így nekem végül nem egy kipipálandó koncertlista lett, hanem egy pörgős és eseménydús vasárnap.

És végül nem az maradt meg bennem hazafelé menet, hogy hány zenekart sikerült végignézni, hanem az az érzés, hogy a zene bármilyen vonalon is, de időtlen és végtelen.

(Fotók: Brigiri)