A lengyel black metal története egészen a 70-es évek végéig vezethető vissza. Annak ellenére, hogy a közép-európai országból indult zenekarok talán sosem kaptak akkora figyelmet, mint a műfaj skandináv vagy amerikai képviselői, több egészen kiváló produkció hódította meg innét indulva Európa, vagy akár az egész világ metalkedvelő közönségét. Elegendő akár a Behemothra, a Batushkara vagy a Mgłara gondolnunk. Utóbbi együttesből ketten, nevezetesen Darkside és The Fall, akik az említett banda mellett csaknem két tucat produkcióban vettek már részt, Hauntologist néven új projektbe fogtak. Hollow című debütáló lemezük január 8-án jelent meg egyes digitális felületeken. Az összes platformra való felkerülés pedig a CD megjelenéssel egyidőben február 2-án várható
A magyarul kísértetkutatónak fordítható együttes nem hazudtolja meg a nevét. A 44 perces anyag hangulata leginkább egy lázálomhoz vagy rémálomszerű hallucinációkhoz hasonlítható. Ezen zavaros látomásokon keresztül vezetnek át a dalok olyan témákat feldolgozva, mint a szorongás, a szellemünk elbomlása és az élet elvesztése. Zenei oldalról az atmoszférikus black metal és a post-rock elemeinek vegyítése tökéletes aláfestést nyújt.
Az album első tétele az Ozymandian nevet viseli. A hangzatos cím az angol romantika egyik legjelentősebb költőjének, Percy Bysshe Shelleynek Ozymandiás című szonettjére utal. A mű egy egykoron büszke királyról szól, akinek hatalmas birodalmát az idő múlása elkoptatta és helyén ma már nincsen más csak végtelen és kopár sivatag. A dal maga egyből felfedi, hogy mire számíthatunk az album során. Egy rövid, lágy melódiával indul, de váratlanul berobbannak a zúzós dobok és a rendkívül zajos gitárszólam, ezek összjátéka pedig megteremti a jól ismert black-metal hangzásvilágot, ám ez sem tart sokáig. A dal egy picit megnyugszik, a dobok és a gitár jóval ritmikusabbá válnak és a basszus is előbújik. Éppen mikor azt gondolná az ember, hogy több csavar már nem jöhet, megérkezik a vokál ami a zsánernek megfelelő módon kísérteties és mély hörgés. Ehhez egyébként a zene is szépen lassan „hozzádurvul”, de addig egy rendkívül különleges kontrasztot alkotnak. A melódikus és zúzós témák váltakozása majdnem 7 percen keresztül egészen egyedi atmoszférát teremt. A lemez többi számát is ez a váltakozás, illetve olykor a két hangulat ötvözete jellemzi. A progresszióra és a kísérletezésre pedig minden dal esetében bőven van hely, hiszen az átlagos dalhossz 5.5 perc. Ez alól a séma alól két dal jelent kivételt. A Waves of Concrete egy másfél perces instrumentális intermezzo, amelyet leginkább az ambient műfajába lehet sorolni. Hangulatában engem arra az állapotra emlékeztet, amikor az ember félálomban a környezetéből beszűrődő hangokat tompán hallja ugyan, de nem igazán képes azokat felfogni. Az album zárásaként pedig, a lemez legelején hallott, melankolikus dallamhoz hasonló gitártéma csendül fel, mialatt egy lengyelül beszélő nő meséli el egy különös, visszatérő álmát, amely az erdőben élő varjú királyról szól, akiről a dal a Car Kruków címet kapta.
A lemeznek nincsen különösebb csúcspontja. Nincsen dal, amelyik a többé fölé emelkedne, de lefelé sem lóg ki egyik szám sem. A teljes albumot hallgatva egy gyönyörű és melankolikus élményben lesz a hallgatónak része. Első lemezhez képest kifejezetten erősre sikerült, de a két zenész szakmai múltját elnézve már nem is annyira meglepő. Nem tudni, hogy a projektnek van e jövője, hiszen mindkettőjüknek számos más együttesben is helyt kell állnia, de ha „csak” ennyit tesznek le az asztalra, én már azért is hálás vagyok. Nem váltja meg a világot az album, de nem is szeretné. Álmatlan éjszakáink, magunkba fordulós estéink és lázas álmaink aláfestő zenéje ez.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Frankó lemez, nekem is nagyon beütött. Bazi izgalmas a lengyel black metal színtér.
Izgalmas, de szerintem már eléggé kiismerhető. Jó lenne egy olyan alakulat, új arcokkal (vagy arc nélküliekkel:)), ami friss vért pumpál a megfeketedett erekbe. Erős lemezek jönnek folyamatosan, de valahogy az „ejha” érzés nálam elmarad.
Nekem utoljára „ejha” faktort a blackened sludge szörnyek tudtak képviselni évekkel ezelőtt pl.:Borgia, Dakhma. Meg persze a metal-on túli vidékeken van (számomra) ejha többször. pl.: Manes, utolsó Oceans of Slumber, Einar Solberg, Von Hertzen Brothers, Ulver. De persze ez mind szubjektív. 🙂
Szuper kritika egy remek albumról, ami amilyen váratlanul jött, annyira meg is tudott fogni magának. Kowalski dobolása itt is zseni, akárcsak a többi bandában, ahol pergeti a ‘verőket. A borító meg itt is kifejezetten gyenge, akárcsak a tagok többi bandájánál… szóval le sem tagadhatják magukat az alkotók. 🙂
Imádom ezt a borítót! Ködös, rothadt, mocskos féregtanya. Árad belőle a ridegség.
Nem is tudom, számomra hiányzik belőle valami extra, valami plusz. A Biesy albumborítója jutott róla eszembe, az is kb. a coverrel próbálta átadni a kiégett, urbán életérzés esszenciáját, aztán az albumon alig jött át ebből bármi is.
Ellenben mondjuk az Aversio Humanitatis baromi jól meg tudta ragadni ugyanezt a hangulatot úgy, hogy mellette még érdekes is lett a cover. Nem mondom, hogy egyedi, de mindenképpen érdekes.