Míg Észak-Amerikában a száraz, tradíciókra és hatalmas szakállakra építkező doom metal a jellemző, addig délen teljesen más a helyzet. Pont annyira, hogy véleményem szerint Dél-Amerika epikus doom termése van olyan jelentős, mint az európai, csak sokszor megmarad helyi csodának, aminek hangjai szép lassan elerőtlenednek az őserdők fái között. A legtöbb embernek talán pont ezért a mi kontinensünkön is sokat koncertező, befolyást szerző Procession zenekar ugrik be első körben, pedig a lista ennél jóval számottevőbb. A viszonylag eldugott helyekről előbújó csapatokat ezen felül súlyt még egy komoly probléma, amivel leginkább nekünk okoznak gondot: gyakran szólalnak meg saját nyelvükön, félretéve az angol által biztosított könnyebb elérhetőséget. Erre tökéletes példa volt a Puerto Rico-ban kultikusnak számító Dantesco és szellemi örököse, a DoomLord. A legjelentősebb országok: Chile (Black Messiah, Marchafunebre, Bitterdusk, The Ancient Doom, Ruined, Condenados, Capilla Ardiente, Ancient, King Heavy), Brazília (Dirty Grave, Fallen Idol, Archityrants, Skullord, Witching Altar, Unholy Outlaw) és Argentína, ha pedig az extrémebb műfajokat is figyelembe vesszük, akkor dömping van Peruban is.
A bőséges felsorolás legújabb tagja az argentin HeléH, ami szinte a semmiből érkezett számomra és ez ritka ebben a közegben. Az meg már csak hab a tortán, hogy a córdobai trió áprilisban megjelent, a zenekar nevét viselő lemeze olyan minőséget képvisel, melyre mindenképp érdemes figyelni. Az epikusabb vonalat favorizáló banda tagjai ennek megfelelően rutinosnak mondható zenészek, akik az black/death és groove metal színtérről verődtek össze annak érdekében, hogy áldozzanak a metal egyik legősibb formátumának, a doomnak. Persze ilyenkor szoktam dobálni a Black Sabbath-tól kezdődöen a Candlemass-ig minden ide vágó csapat, de a HeléH esetében ez annyira nem lenne célszerű, mivel konkrétan két hangulatában megfelelő formációval tudok példálózni. Az egyik a Patrick Walker-féle Warning, a másik pedig ennek rajongóiból született Cross Vault. Aki ismeri őket, az tudja, hogy egyszerű riffek és szárnyaló, lélekmelengető ének és dallamvilág vár a hallgatóságra, Walker csapata azért a mai napig is igazi kuriózum. A HeléH azért csavar egyet ezen a recepten, mivel az érzelmektől valóban túlfűtött tiszta vokálhoz itt-ott hörgést is adagolnak, ami kifejezetten egyedivé teszi a végeredményt. Depresszív, sötét, mégis barátságosnak mondható a végeredmény a dalokat tekintve. Súlyból sincs hiány a vastag hangzásnak köszönhetően, hiszen az alig 38 perces anyag tételei végtelenül lassan, de kétség kívül magabiztosan őrölnek, ahogy azt a Halál tenné markában életünk utolsó homokszemcséivel. Matias Takaya egymaga rögzítette az összes gitárhangot, melyek között igazán fogós, puritán riffeket kapunk a már említett dallamokkal kombinálva, de néhány egyszerűbb gitárszólóra is futja. Joahn N erőszakosan üt rá mindenre még akkor is, ha két csapás között bátran elszívhat egy cigarettát, Gonzalo Civita pedig egyaránt meggyőző extrém és tiszta hangjával is. Kevésbé jellemző rá (de sajnos néha előfordul) a térségben oly népszerű modorosság, ami európai fülek számára is befogadhatóbbá teszi.
Nem a legegyedibb, de megbízható hang az övé, nem megy számára lehetetlennek tűnő magasságokig és mélységekig, az átélése azonban megkérdőjelezhetetlen. Rögtön a monumentális Requiemben kedvesünktől búcsúzunk, akinek egy marék földet szórunk élettelen testére, az Existirben pedig már a létezés alapvető kérdéseit boncolgatjuk: van-e tovább a halál után és azt vajon befolyásolják-e mostani tetteink? Az Armar sajnos már jóval unalmasabbra sikerült minden szempontból, ráadásul megjelenik valamennyi a már említett modorosságból is. A Cuestionable Virtud viszont kegyetlen kemény és sötét riffekkel vezet el minket egy más világba, aminek csúcspontjánál Gonzalo igencsak hidegrázós hangokkal képes elszórakoztatni. Teljes mértékben kedvenccé vált a záró Lo Ven (Mi Infierno) című agymenéssel egyetemben. A legutolsó tétel az egyetlen, ami 7 perc alatt van, de a legnehezebb is, hiszen szinte egy vadállat, ének nélküli drone rezonancia az egész.
Úgy gondolom minden doom rajongóban egyetlen tüske marad az anyag végighallgatása esetén: hogy miért nem jöhetett ki angol nyelven? A HeléH ugyanis spanyol nyelvterületen mozog, ami valamivel nehezíti az értékelést, viszont ugyanolyan szép, egészséges dalszerkezetekkel vezet végig minket a jól átgondolt, kidolgozott anyagon, mintha bármelyik pillanatban elérkezhetne a világvége. Ritkán jön ki ennyire belsőséges, azonnal ható kiadvány a műfajban, remélhetőleg nem ez lesz tőlük az utolsó és egyszer elérhető lesz nálunk is (úgy tudom, hogy fizikai példány egyelőre nem várható, (csak digitálisan elérhető). Nem hibátlan a lemez, a közepén eléggé leül, de egy bemutatkozásnak mindenképp nagyon erős!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Jó volt olvasni és tényleg egy felfedezés érzését kelti.