Horn
Mohngang

(Iron Bonehead Productions • 2020)

paff

2020. július 19.

0

Pontszám

9

Bár a német Horn már 2003-ban bemutatkozott a Wanderszeit demóval, hozzám elég későn jutott el a csapat. Kapcsolatunk a 2017-es Turm Am Hang-el kezdődött. Az anyag egyenesen letaglózott anno és abban az évben az év lemeze titulust is kiérdemelte nálam. A diszkográfia következő állomása a szintén kiváló, bár valamivel gyengébb Retrograd EP volt.

A Horn tulajdonképpen egyszemélyes projekt, melynek atyja Nerrath egy zenei ötletekkel telített zseni. Ilyen értelemben párhuzamba állítható Tuomas Saukkonen-el, a Wolfheart atyjával. Bármely a nevével fémjelzett projektről legyen szó (Cross Vault, Latitude Egress) a színvonal egyöntetűen magas.

Utólagosan átrágva magamat a Horn életútján, úgy gondolom a színvonal albumról albumra nőtt és a 2017-es mesterművön teljesedett ki.

Az előzmények fényében talán érthető, hogy részemről az idei év egyik legjobban várt albuma volt a Mohngang, mely már a nyolcadik az albumok sorában. Nagy kérdés volt számomra, hogy merre tovább és hogy tartható-e az a nívó, melyet az utolsó album képviselt.

Alapvetően a Horn nem egy bonyolult muzsika, de mégis számtalan színesítő elem teszi sokadszorra is kimondottan érdekessé a produkciót. Bár a zene alapja black metalnak nevezhető, a rengeteg egyéb zenei megoldásnak hála ez csak a kiindulópont, mely nem is igazán állja meg a helyét, mint stílusmeghatározás.

A Horn egyfajta stílusok felett álló, sötét tónusú, de mégis lelkesítő metalt játszik, melyben jól megfér egymás mellett a black metal, az akusztikus díszítések, a hősies ének vagy akár a katonai zenekarok eszköztára is. A zenének alapvetően is van egy katonás vagy ha úgy tetszik harcias jellege, de ezekre a felvonultatott hangszerpaletta csak ráerősít.

Aztán pár hónappal ezelőtt megérkezett az ismét gyönyörű – és illő – borítóval csomagolt Mohngang. Az előzőekben feltett bizonytalanságomra válaszolva, a nívó tartható, az irány pedig maradt az előző albumon megkezdett.

A zenei paletta, ha lehet tovább szélesedett. A megállapítás nem csak a különböző hangszerek bevonására, de magára Nerrath énekteljesítményére is igaz. Számos esetben „énekel”, melyek kapcsán többször eszembe jutott a Bathory öröksége is.

Bár a közel ötvenperces albumnak nincs gyengepontja és a nóták külön-külön hallgatva is értéket képviselnek, egyben hallgatva az igazi. Az album végére pedig felkerült tizedik tételként az előző album egyik legjobbjának, a Die mit dem Bogen auf dem Kreuz cselló verziója is, ami hab a tortán.

Annak ellenére, hogy rengeteg időm volt az albummal ismerkedni, és minden hallgatással közelebb kerül hozzám, a Mohngang-ot egy hajszálnyival gyengébbnek érzem, mint a Turm am Hang volt. Félreértés ne essék, ez még így is olyan magas nívó, melyről a bandák nagy része álmodni sem mer. Értéket teremtve és azt hordozva járja saját útját továbbra is a Horn. A színvonal pedig olyan csapatokkal van egy ligában, mint a Primordial, a Moonsorrow vagy akár a Bathory. Kár a szócséplés, az év egyik legjobbja.