Zene monitorozás előtt kezdjük egy kis történelemmel, mert ez a háttér igazán érdekessé teszi a francia Moisson Livide néven futó projektet. Ez a jelenleg duóként működő zenekar a hasonló nevű, folk metalban utazó Boisson Livine brigád mellékvágánya, hiszen annak „főnöke”, a multihangszeres Darkagnan üzemelteti. Az anyabandának és ennek a vonalnak is ugyanaz a mozgató rugója, a baszk származás és história. Az önálló identitással rendelkező, jelenleg körülbelül 2 millió főt számláló nép a spanyol-francia határvidéken éli mindennapjait, s bár kevesen beszélik már eredeti nyelvüket, rengeteg szokásukat megtartották. A baszkok ezen felül valóban rejtéjesnek nevezhetők, hiszen egyetlen más néppel sem tudtak eddig kimutatni nyelvrokonságot, valamint genetikájuk is távol helyezi őket a jelenleg európát uraló indoeurópai vérvonalaktól. Egyes kutatások szerint ők az „ős” európaiak, a legrégebb óta egy vidéken, területen élő nép a kontinensen. A kölünféle vizsgálatok még a cro-magnoni emberrel is kapcsolatba hozták a népcsoportot. Mivel két ország határán helyezkedik el hazájuk, ezért rengeteg hábórúból, hatalmi viszályból kivették részüket, mindeközben megőrizték legendáikat és zenei motívumaikat is. Ebből az időtlen kincsestárból merít ihletet Darkagnan, a friss felállásban egy kicsivel sötétebb vizekre evezve.
Túlzott mélységekre természetesen most sem kell számítania annak, aki ismeri az anyabandát, pusztán több black metalos elem került a végeredménybe, ami viszont kimondottan érdekesnek hatott számomra. Ez annak köszönhető, hogy a projekt hiába van Darkagnanhoz ragasztva, munkájában számtalan zenésztárs segítette, nemcsak a Boisson Livine háza tájáról. A fekete fémet különleges hangszerekkel terelik a folkos hangulatvilág megteremtésének irányába, melyek viszonylag a műfajtól távolabb állónak tekinthetők. Ilyen a szaxofon, a különféle sípok, kürtök, népies húros hangszerek és dobok. Mindezek azonban tényleg csak amolyan fűszerként funkcionálnak a kissé elcsépeltebb dallamok mellett, a nem túl combos károgásról pedig már ne is beszéljünk. Akad az anyagon egy kevés tiszta ének is, aminek legfőbb hatása, hogy egyfajta ünnepélyes, harcias felhangot ad a végeredménynek. A Moisson Livide esetében ugyanis nem egy lélekfacsaró, fagyos fekete fémmel van dolgunk, sokkal inkább egy lendületes, aprólékosan kidolgozott szórakoztató dalcsokorral. Attól sem kell megijedni, hogy a mérleg nyelve a „sramli” irányába billen, mert a számtalan hangszer és motívum nagyszerűen van hozzáfűzve az extrém részekhez. Arányosság tekintetében nem is itt akadnak gondok, de amikor a lemez megpróbál „franciásan” kitörni a black/folk keverék biztonságot adó kötelékéből, akkor hajlamos megborulni minden. Gondolok itt arra, hogy akadnak hc punkos kitörések, a lendületet megakasztó, önmagukban kellemes instrumentális, akusztikus betétek, katonás menetelések, melyek nélkül ugyanúgy meglettünk volna.
Az az érzésem, hogy Darkagnan túl sokat akart beletenni, belevinni ebbe a kiadványba, de nem azért, mert ezzel akart kitűnni, hanem mert szenvedélyesen szereti azt a zenei közeget, amiben tevékenykedik. Minden hangon, tételen érződik a lelkesedés, az alázat, ami konkrétan a hallgatóra (jelen esetben ez ÉN volnék) is hajlamos átragadni. Sokadszorra hallgatva például már a nyitó La sèrp d’Isavit monumentális sodrása közben is mosolyra húzódott a szám, de a jóval rövidebb Sus l’arròda egyedi zúzdája is jól esett minden egyes alkalommal. A L’òmi xens passat szintén könnyedén legurult, de az itt megjelenő kiszámíthatóságot a lemez közepén terpeszkedő címadó már markánsabban viszi tovább, hogy aztán (akarva, akaratlanul) csapongóvá váljon a produkció. Mindettől függetlenül ezt az albumot még biztosan elő fogom venni, mert ha nem is teljes egészében, de elég sok pillanatában igazán jól tud esni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
