Léteznek olyan hülye kérdések az életben, amiket nem lenne szabad feltenni… A közelmúltban egy ismerősöm megkérdezte, hogy még mindig szeretem-e a doom metal. Egy ilyen bonyolult, összetett kérdésre egy szakdolgozatot fel lehetne húzni, erre meg nekem ront vele a semmiből, mintha a kvantumösszefonódásra kérne magyarázatot. Megpróbáltam úgy válaszolni, hogy az tényleg pontos legyen, de nem volt egyszerű. Először is milyen doomra gondolt? Heavy/doom metalra, mint a Sabbath, Pentagram, Argus, The Obsessed vonal? Esetleg epikus heavy/doomra, mint a Candlemass, Below, Monasterium, Forsaken, Altar Of Oblivion? Esetleg szimpla epikus doomra, mint az Isole, Scald, Dawn Of Winter, All Soul’s Day, Procession? Power doomra (Memory Garden), vagy progresszív doomra (Abstrakt Algebra, Confessor)? Tradicionális doomra, mint a Saint Vitus, Count Raven, Reverend Bizarre, Pagan Altar? Ez mind létezik, a nemzetek közti árnyalatbeli különbségeket már nem mertem felhozni, inkább áttértem az extrémebb vonalra: funeral doom, death/doom…
Néhány zenekart ezek alapján pillanatok alatt be lehet sorolni, mivel alig tucat működik belőlük, mások ezeknek finom eltéréseknek is teljesen a határain mozognak. Akad, ahol a hangzás a ’70-es, ’80-as évek tradícióit követi, de az ének már inkább az epikusságot támogatja (Angel Of Damnation).
Mindezzel azért fárasztalak titeket, hogy egyszerűen, gyorsan tisztázzuk, a The Ancient Doom nevű formáció szépen, tisztán játssza az epikus doomot, méghozzá olyan hangzással, hangulattal, amit jó, ha 4-5 évente hallhatunk a nagy dömping közepette. Ebben a műfajban lassabbak vagyunk, mint az epikus heavy/doom esetében, törékenyebbek és érzékenyebbek, mint a Sabbath féle ösvényen, de alapvetően tiszteletet parancsolók. A különbségek hol markánsabbak, hol árnyalatnyiak, de egy elemzés esetében mindenképp tisztában kell lenni velük.
Tehát a 2011 és 2019 között működő Ancient, mára The Ancient Doom az egyszerűség és a szépség jegyében fogant, ezzel tovább erősítve azt a nyilvánvaló tényt, hogy Dél-Amerikában olyan jelentős élet van ebben a közegben, mint Európában. Annak ellenére, hogy a csapat régóta próbálkozik, alapvetően egy jó bemutatkozásra számítottam tőlük, hiszen olyan zenészek alkotják, akik ezt a széles műfaji skálát már alaposan kijárták. Főleg az extrém vonalat erősítették eddig, így sokaknak ismerős lehet néhány korábbi vagy még meglévő projekt neve: Suffering Dusk, Mourners Lament, King Heavy, Noctus, Sol Sistere, Codex Gigas. A listát még bőségesen folytathatnám, de szerintem már ez is elég meggyőző lehet.
Innentől kezdve már csak a dalok minőségén és a hangzáson áll a dolog, ezekkel pedig nincs gond az In Hoc Signo Vinces esetében. Ami nehézséget okozhat egyeseknek, az a spanyol nyelvezet, de Alfredo Pérez vokálja van annyira dallamos és kellemes, hogy ezen felülkerekedjünk. Kifejezetten szimpatikus, hogy a csapat bátran, egy nagy monstrummal nyit a Negación A Lo Eterno dallal. Utoljára 2018-ban hallottam hasonlót a sajnos azóta hallgatag Dautha csapatától, bár ott azért a fogósság, megjegyezhetőség még ennél is jóval magasabb fokozatba volt kapcsolva. A The Ancient Doom az egyszerűség oldaláról közelíti a műfajt, de mégis végig méltóságteljesen, kifogástalanul. Ennek megfelelően tartalmaznak játékos riffeket, finom dallamokat a további tételek is. A kicsit unalmasabban kezdődő Divino Designio például második felében teljesít igazán jól a témák váltogatásával. Ez a legrégebbi szerzeménye a csapatnak, így egész jól mérhető, mennyit fejlődtek a dalszerzés terén is.
A Senal Del Fuego teljes mértékben azt a fajta klasszikus, sötét mágiával átitatott zene, ami a műfaj legjobbjait is jellemzi. Hatalmas sláger a zenekar nevét is adó The Ancient Doom, amitől legszívesebben csukját húznánk a fejünkre és bolyongani kezdenénk egy ősi kolostor kihalt folyósóin, a záró Urbe Solarban felerősődő billentyű pedig nemhogy tompítana a gyilkos témákon, de külön ki is emeli azokat. Nagyon jó hallani, hogy az ének kerüli a modorosságot, ami gyakran jellemző a dél-amerikai csapatokra, így azt kell mondanom, hogy nyelvezete ellenére a The Ancient Doom a méltán népszerű Procession méltó társa lesz a végzet hangjainak terjesztésében.
Jelen pillanatban a The Ancient Doom az év epikus doom lemeze a német Wheel visszatérése mellett, így természetesen csak ajánlani tudom. Az album teljes egészében meghallgatható a csapat bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.