Oregon állam bővelkedik a minden hájjal megkent extrém bandákat illetően. Legyen szó hullaszagú death metalról, vérfagyasztó black metalról vagy teniszlabdagépek gyorsaságával vetekedő grindról. Itt tuti találunk magunknak valami fogunkra való ínyencséget és már rögtön be is lépett a képbe a Portlandből származó Tithe, akik az előbb felsorolt hármasból alkották meg azt a gépezetet, ami lángokba boríthatja a vidéket. 2017-es alapításuk óta egy EP és egy debütáló album szerepelt a nevük mellett. Ez a bemutatkozó korong mindenki kedvenc évében, 2020-ban jelent meg és a Penance nevet kapta alkotóitól. Szó se róla egy nagyszerű album az is a maga nemében, a mentális betegségek, pszichedelia témakörét járják körbe ebben a szerzeményben. De minden relatívvá válik akkor, ha számításba vesszük az idén megjelenő Inverse Rapturet. Merthogy hatalmas fejlődésen esett át ez a banda, mind a dalszerzői fronton, de még a hangszerkezelés terén is detektálható fejlődés. A death/doom vonal kikerült a képből és átvette a hatalmat a grind sebessége valamint a black metal hozta magával a sötét ködöt, csak azért, hogy még véletlenül se kapjunk levegőt. Öveket becsatolni, mert a Tithe nem szarozik, felnyársal, kibelez, elpusztít és sóval behinti még azt a területet is, ahol a végünket leltük.
Matt Eiseman (gitár, vokál) és Kevin Swartz (dob) tekinthetők alapító tagoknak, hozzájuk csatlakozott 2018 végén Alex Huddleston basszeros. Trióról beszélhetünk tehát, de elhallgatva az albumot simán elhinném, hogy dupla annyi ember munkálkodik ezen a mélyről bugyborékoló kátrányba mártott szörnyszülöttön. Nincs semmi bevezetés, nincs előjáték, sem bemelegítés, egyből belecsapnak a lecsóba az urak. Az Anthropogenic Annihilation az első másodpercekben egész kíméletes arcát mutatja a bandának. Szép lassan keményedik a dal és ellentmondást nem tűrően pakolódnak ránk a súlyok, de aztán rákötnek erre a behemót nagy tehervonatra egy szuperszonikus rakétát, ami elszabadítja a szunnyadó poklot. Az áldozatos munka meghozta gyümölcsét, még feszesebb és koncentráltabb előadásmódban hallhatjuk azt, ahogy egy bolygót szétfeszít a benne szunnyadó gigantikus vulkán és végül atomjaira robban az egész kóceráj. Az ordítozás művészetét a csúcsra tudja járatni Matt, nem csupán dühös…ő vért kíván, a mi vérünket. Szinte hallom, ahogy kidagadnak az erek a nyakán, olyan elemi erővel fogja beordítani a szemgolyóinkat a koponyánk közepébe. Hatalmas szerepe van abban, hogy olyan energiák járják át az Inverse Rapturet amilyenek. A gitárjátéka pedig egyszerűen lehengerlő. Az agresszivitás és a disszonancia egy halálos kombináció, pláne ha azt okosan adagolva, váltakozva eresztik rá a hallgatóra. Itt pont az történt, a megállíthatatlanul örvénylő hurrikánriffeket ráadásul egy nagyon erőteljes hangzás támogatja meg.
Aki ismer, az tudja, hogy nekem nagyon fontos, hogy milyen megszólalást ad a végső produktumnak a hangmérnök, mert nagyon könnyen le lehet rontani egy műanyag hangzással egy amúgy teljesen jó lemezt. Nem egyszer vettem már észre, hogy a nagyon természetellenes, elektronikával átitatott modern metal albumoknak ez veszi el a leginkább az élét. Persze, sokszor az ott hallottak se kifejezetten az én elbaszott világomat reprezentálják, de ez most nem igazán a témába vág, úgyhogy majd egy másik írásban visszatérünk erre (vagy nem). Én szentül vallom, hogy a modern és a steril nem egymás szinonimái, erről meggyőz a természetesen szóló dob is, egyedül a basszus vész el egy kicsit ebben a mindent elsöprő atomkatasztrófában. A címadó tételben önmagához képest egész lassan, baljóslatúan építkezik fel a Tithe, de már szinte érezzük a gyomrunkban, hogy itt nemsokára megint elgurul a gyógyszer és újra kíméletlenül beültetnek minket ebbe a megátalkodott körhintába.
Így is történt, és ez az egyetlen dolog, ami meggátol abban, hogy mind a 10 pontomat odabiggyesszem az értékelésük mellé. Sokat fejlődött a dalszerzés szekció, de még néha kiszámítható a dolog, szeretném ha még több kanyart tenne a Tithe tűztornádója, és ne csak egy irányba söpörjön el mindent, ami az útjába merészel állni. Nem azt mondom, hogy egy avant-garde behatásokkal rendelkező labirintust kell varázsolniuk a srácoknak, de szerintem elfért volna pár élesebb kitérő is. Plusz a hangsúlyosabban megszólaló basszus is pakolna még egy extra súlyt a dologba. Na ennyit a kötelező sopánkodásról, most szépen térjünk vissza a pozitívumokhoz, mert van belőle egy teherautóra való. A nagyon kreatív címmel rendelkező Demon például az egyik, ami a legrövidebb dal az albumon, talán pont emiatt is mutatja meg itt igazán a muszklijait a Tithe. Úgy gyalulja szét az agyvelőnket, ahogy az neki tetszik, a kegyetlen agresszivitás mellé, pedig megérkezik a disszonánsan kavarodó gitárjáték is. Meggyalázott hullánkat elsöpörte a vihar, mintha sose lett volna ott.
A blast beatek feszesek, de változatosságot is be tud csempészni Kevin Swartz a hallottakba. Érdemes figyelni a cinjátékára is, nagyon hatásosan használja a rezet. Amit talán a legjobban reprezentál ez a száma, az mégis az, hogy hiába a vérprofi zenésztudás, érezni, hogy feszegetik a határokat a Tithe tagjai. Ez pedig borzalmasan fontos az extrém metalban, éppen emiatt is hívják annak. Állandóan feszegetni és tágítani kell az előttünk lévő határokat. A testünket, lelkünket sanyargatjuk annak érdekében, hogy a végeredményre a csapat minden tagja csak bólogatni tudjon. A grindra jellemző vokál és sebesség, a black metal sötétsége és a death metal súlyos kovásza egy bestiális fenevad képében manifesztálódott ezen a lemezen. Mindezt megtámogatta egy remek hangzás és ami a legfontosabb: benne van az a lélek, ami a jó extrém metal végtelen óceánjából felemeli a nagyszerűek közé. Ez már egy jóval exkluzívabb klub és ez bizony minden csapattag együttes munkájának köszönhető. Az Inverse Rapture február 17-én fog megjelenni a Profound Lore Records gondozásában…érdemes lesz oda zarándokolni én csak annyit mondok.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.