A ’80-as évek első felében megkezdődött a thrash metal térhódítása, legfőképp olyan zenekaroknak köszönhetően, mint a Metallica, Anthrax és a Megadeth. Gombamód szaporodtak a csordavokállal, odamondós énekkel és idegszáltépkedős szólókkal teletűzdelt anyagok. Konkrétan szerintem annyi bőtületes cucc született, hogy még ma is találnék köztük olyan underground kincseket, amelyek nem azért sikkadtak el, mert pocsék minőségűek lettek volna, csupán nem fértek be azon a kulcslyukon, amin keresztül sokan bámulták a jelenséget. Az évtized végére természetesen ez a műfaj is elkezdett felhígulni, keveredni és változni, ahogy minden más is, aminek elmúlik a virágzása. Megjelentek az egyszerű agresszióra épülő zenekarok mellett a direkt technikára támaszkodó bandák, jöttek a crossover kísérletek és megindultak sokan a szélsőségek irányába is. Durvább ének, durvább aprítás. Ennek az abszolút death metal felé kacsintgató vonalnak úgy gondolom a korai Slayer volt az előszele, majd a Sepultura tette fel rá igazán a koronát első lemezeivel (Morbid Visions, Schizophrenia, Beneath The Remains), amik mai napig számomra a thrash metal legszebben ragyogó ékkövei.
A ’90-es években aztán elült a vihar, a figyelem és érdeklődés a tornacipőben önmagukat marcaló grunge zenekarok felé fordult, de loptak a közönségből a piromán norvégok, majd a baseballsapkás nu metalosok. A thrashnek ez az egyre keményedő ága vagy ténylegesen death metalba fojt át, vagy megszűnt létezni. Az utóbbi évek retró hullámai azonban folyamatosan böfögik vissza a különböző vonalakat és szerencsére sokszor méltó köntösben. Többnyire a bulizós, fiatalos, slágeresebb arca köszönt vissza ennek a kornak, de egyre többen fedezik fel ezt a súllyal és sötétséggel átitatott pusztulatot is. Kifejezetten öröm számomra, hogy ilyennek tartom például a hazai Needless „Heresy” lemezét, ami világszínvonalon produkált egy közel megszelidíthetetlen anyagot. No hát ezt a hosszadalmas bevezetőt rántotta ki belőlem a norvég Töxik Death második nagylemeze, amit Sepulchral Demons címmel érdemes keresnetek augusztus második felében.
A srácok teljes mértékben beleásták magukat az emlegetett legendák munkásságába, sőt, még a korai Morbid Angel-t is megemlíteném velük kapcsolatban. Angers Waage és Tore Vik gitárjátékán végre érzem azt, amit mostanában kétgitáros zenekarnál nem igazán: a hangszernek bizony kiemelt vastagsága, súlya van, reszelésük pedig erőteljesen meghatározza az egész anyagot. Szerencsére ez pozitív irányban hat, mivel ha nem is újszerű, de nagyon jó témákat szállítanak a teljes játékidőben. Kicsit elhal mellettük sajnos a basszusgitár, de Espen Haukelid is odateszi magát a sebességet illetően. Nem lehet azonban panasz a dobjátékra, ugyanis Jacob Yttredal bőséggel visz játékosságot a zenébe. Ez olyan fűszer, ami erőteljesen meghatározta annak idején a Slayer és a Sepultura sikerét is. A Töxik Death ettől függetlenül azért messze nem olyan változatos, mint a példaképeik, viszont a szórakoztatásunkra szánt 33 percet tisztességesen odateszik. Henning Haugland éneke teszi igazán méltó helyre a dolgokat, mivel megmondós, agresszív vokálja ténylegesen létrehozhatja számunkra az időutazásnak legalább az illúzióját. Segítségére van a nagyon jól eltalált hangzás is, ami sok finom rezzenésnek ad teret.
A kiadvány borítója szépnek nem nevezhető, praktikusnak is csak jóindulattal, a hét dal játékideje, felépítése pedig nagyon hasonló. Egyedül a Morbid Divination merészkedik a tempókkal való variálásra, nem véletlen, hogy ez lett a kedvencem az egész albumon. Ha hozzátesszük ehhez azt, hogy majd hat évig készült a lemez és még így is elbújtattak rajt néhány olyan felvételt, amit még demós korszakukból mentettek át, akkor azért a dalírás minőségét komoly kritikák érhetik.
A Töxid Death nagyon jó kis múltidéző, ráadásul egy kevésbé reflektorfényben lévő hangulatot, irányt szúrt ki magának, amit fel akar eleveníteni. Hangzásban, felfogásban és igazság szerint zenei szinten ugyan ez sikerül is nekik, egyedül a változatos dalírással maradtak adósok. A „nagyok” ennél jóval több személyiséggel tudták a sokszor ugyanígy egyszerű elemekből építkező tételeiket felruházni, de ettől függetlenül nincs szégyenkezni valója a norvégoknak. Ha a thrash kicsivel sötétebb, kegyetlenebb emlékeket hagyott benned, érdemes adni nekik egy esélyt még akkor is, ha nem különleges, csak szimplán jó produkciót robbantottak a világra.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.