Nem, boymester, nem zúdíthatod folyamatosan a doomot a Fémforgács olvasóira! Törődnöd kell más stílusokkal is, hiszen felelős szerkesztő vagy, igazi kapuőr, ahogy az a médiában használatos kifejezés. Mert igen, mi is egy médium vagyunk a sok közül, ami vagy lehetőséget nyújt egy lemeznek, vagy átugorja, sok esetben megvonva attól a lehetőséget, hogy bármiféle írás szülessen róla kis hazánkban. Mindez egy ismertebb zenekar esetében nem gond, hiszen biztosan lesz még vagy két másik magazin, amelyik foglalkozik vele, de egy underground anyag esetében alaposan megfontolandó… Mondatja velem az erkölcsi iránytűm, miközben a fülembe ordít a Tribunal bemutatkozó lemeze, a The Weight Of Remembrance és rohadtul elkezd motoszkálni bennem a kisördög: csak még egyet, aztán jöhet valami más, csak még egy végzetes muzsika.
És láss csodát: már olvashattok is erről a korongról. Szóval doom metal, ezúttal a tőlem távolabb álló gótikus vonalról, aminek megetetése bizony nem volt kis akadály, de a kanadai bandának ezt az akadályt sikerült megugrania. De ne menjünk ennyire előre, inkább húzzuk az időt pár közérdekű infóval, addig is újra meg tudok hallgatni pár dalt…
A Tribunal név nem a legeredetibb, amit a 2019-ben indult formáció felvehetett magának, mivel tevékenykedik még ezen a néven kísérletezős death metal horda, valamint black metal alakulat is. Viszont az már egyedibb, hogy duóként kívánnak beszállni az okkultizmussal átitatott, gótikus ízekkel fűszerezett doom metalba, ráadásul elég komplex módon. Az énekes hölgy (Soren Mourne) példálul nem a szokásos „elől áll és középen” frontember csinos ruhában, mivel csellójátékkal és basszussal is hozzájárul a munkához. A férfi szekciót Etienne Flinn hozza, aki az extrém oldalt erősíti a gitárok mellett. A lemezen hallható többi hangszert sem gép üzemelteti: session zenészekkel oldották meg a dobok kérdését, de előkerül a repertoárban zongorista és kisegítő énekes is. Ugye, már elkezdett izzadni a tenyeretek egy esetleges My Dying Bride másolat gondolatától a leírtak alapján? Szerencsére ez a félelem alaptalan, mert a Tribunal önmaga érdemeként lesz kegyetlen jó. Furcsa ezt az új év elején kinyilatkoztatni, de nagyon fel kell kötni a gatyát azoknak a zenekaroknak, amelyek meg akarják ugrani ezt a szintet. A duó ugyanis mindent bevet, ami bevethető ebben a műfajban. Menjünk szépen sorban.
Az Initation elején pár távoli harangzúgás, jó sablonosan tudatja, hogy oké, doom lesz. Visszafogott cselló, klasszikus, végtelenül súlyos doom riff bontakozik ki fokozatosan. Az első perc végére nagyterpesz és kemény bólogatás indul. Itt bizony Iommi mester és Candlemass behatás uralkodik erőteljesen, teljes pompában, azok legelborultabb pillanatait alapul véve. Ebbe a pompába azonban nem áriák kerülnek, hanem károgás és hörgés vegyülete, amit csak ízlésesen, tolakodás-mentesen egészít ki a tiszta női ének. A tempó a valódi cammogós végzetet veszi alapul, de búskomorság helyett inkább az ősi energiákra támaszkodik, ami nálam azonnal megkövetelte a hangerőt, hadd rezegjenek a kalapácsütésektől a kurva ablakok. A dal közel 8 perce alatt ki tud bontakozni minden: bőven arányában érkezik a vokál és az instrumentális rész is. Ezt muszáj kiemelnem, mert nem elég sok túlénekelt, túlgondolt lemezt hallottam a közelmúltban.
Még a nyitásnál is brutálisabb az Of Creeping Moss and Crumbled Stone, ami szinte már death/doom metalként működik, sőt, a funeral jelzővel is kacérkodik. Irgalmatlan sötétségébe és mázsás lépteibe kifejezetten élénkítőként kerül be a rövid női ének. Itt már kezdtem biztosra venni, hogy akárcsak a cselló, ez sem tör főszerepre, pusztán része az így működőképessé vált nagy egységnek, a dalírás profizmusának. Ez a hozzáállás tette a kedvencemmé a harmadikként érkező Apathy’s Keep-et, melyre még Edling-ék is büszkén gondolnának vissza. Doom metal sláger ez a sötét oldalról, amit mindenkinek érdemes meghallgatnia.
Kézzel tapintható gótika árad a lemezt félbehasító Remembrance című zongorajátékból, ami ebben az esetben sem lendületet, sem minőséget nem tör meg. Az A World Beyond Shadow ugyan valamivel gyorsabb, ráadásul a kezdetekhez képest öt percével rövidebb, mégis valódi hagyományos doom, amibe ízlésesen keveredik az extrém felfogás, ahogy az eddigi dalok esetében is. Eltérés inkább a Without Answer esetében akad, ahol valamivel fifikásabbnak mondható zenét és sűrűbben váltakozó éneket kapunk. Ezt a fajta „lazítást” aztán a záró The Path igazítja meg és zúdít ránk egy „mindent bele” tételt a zenekar összes eddigi erényét belezsúfolva 12 percbe, amiből egyet sem sajnálok.
Mindenképpen ajánlott lemez tehát a The Weight Of Remembrance attól függetlenül is, hogy a doom klasszikusabb, vagy durvább részét kedvelitek. Most pedig kell valami egészen mást is hallgatnom, nehogy szó érje a ház elejét.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
