A 2020-ban alakult Vacuous egyike az új vérvonalbeli brit death metal bandáknak, akiket elkapott a régi idők szelleme és a szigetországra jellemző halálfémet kezdtek játszani. A Cruciamentum, Grave Miasma vagy a Vacivus hallatán talán jól betudjuk lőni azt, hogy melyik parcellánál keressük a Vacuous elhagyatott, málladozó sírboltját. De ha hallottuk a megalakulásuk évében kiadott demot és EP-t, akkor is jó elképzelésünk lehet a most kiadott album tartalmáról. Engem összehozott ezekkel a korábbi kiadványokkal a sors és egyből éreztem, hogy erre a csapatra érdemes lesz figyelni. Jellemző rájuk a fentebb említett brit bandákra jellemző lassú, áporodott, rothadó mohával borított stílus, de mégis van egy úriemberes bája a dolognak. Az angol doomra jellemző csokornyakkendős, visszafogottság mellett azonban ott van a remek dalszerzés, és nem utolsósorban a rengeteg penésszel beborított gitártéma, amivel engem levettek a lábamról. Az október 14-én megjelent bemutatkozó albumuk, a Dreams of Dysphoria nem fog csalódást kelteni egyetlenegy halálfém rajongónak sem, azt már most borítékolhatom.
Korhadt, málladozó fejfájukról még most is leolvashatóak a nevek: Jo Chen (vokál), Michael Brodsky (gitár), Damian Delaney (basszus), Ezra Harkin (ritmus gitár), Max Southall (dob). Ez az ötösfogat alkotja a Vacuous csapatát és itt a csapat szót külön kihangsúlyoznám. Egyénieskedésnek, magamutogatásnak még csak a csíráját se hallani a Dreams of Dysphorian, egy jól olajozott gépezetet hallottam valahányszor lepörgettem az albumot. Mondanom sem kell, hogy ez egy jó párszor megtörtént, többször újrahallgatós lett a cucc. Többrétegű, nem könnyen megfejthető és mégis magával ragadó albumot tettek le a vérrel áztatott terítős asztalra.
Miért mondom azt, hogy magával ragadó album lett a Dreams of Dysphoria? Ez elsősorban a hangulatának köszönhető. A Devotion első másodpercei máris frappáns választ adnak erre a kérdésre. Sejtelmes baljósságú gitármelódia és cinjáték vezeti fel a dalt, ami után belép mindenki más is a kriptába. Jo vokálja egészen kiváló, a keményen hörgős morgások és a torokrákosan rekedtes köszörülésekkel tarkított kiáltások is pont az általuk játszott kriptazenéhez illik. Merthogy ez az a javából. A gitárok se nem túl kövérek, se nem túl véknyak, pont az ideális tartományban mozognak. A dobokat is pazarul hallani, ráadásul Max játékára külön érdemes is figyelni. A különféle ritmikák, fillek, cinjáték és a duplázó ízes használata miatt ő a Vacuous egyik nagy erőssége. Persze a két gitárosról és a basszeresről sem feledkeztem meg, nélkülük nem menne a dolog. Kísértetiesen szép melódiák és gyomrot átlyukasztó brutalitások áradnak a hangszereikből, hibázni egyszerűen nem tudnak. Gyenge láncszem nincs, a Body of Punishment ezt csak még jobban megerősíti, ahol a Vacuous egy sokkal brutálisabb és izmosabb oldalát mutatja meg számunkra. És ez nem olyan flexelés, ami azért van, hogy nézzétek mi ilyet is tudunk. A hangulat itt is árad a hangszerekből, minden letartott hangnak helye van. Váltásokkal, temetői témák váltakozásával és szívbetaposóan fájdalmas vokállal teszik ezt a dalt tökéletessé.
A Matriarchal Blood egy olyan kibaszottul menő témával indít, hogy azt kénytelen voltam vagy 5-szőr visszapörgetni. Utána érkeznek a jobbnál jobb témák, és még van pofájuk vissza-visszahozni azt a kegyetlen és fülbemászó témát is az elejéről. Ez már lassan stréberkedés fiúk… De nem bánom, mert élvezet hallgatni a profizmust és akármilyen őrülten is fog ez hangozni, de ez az egyetlen egy kritikám a Dreams of Dysphoriaval kapcsolatban. Mintha zombirobotok mérték volna ki a brutalitást, a fülbemászó témákat, a lelassulós temetői vonaglásokat…szóval egyszerűen hiányzik belőle az az érzet, hogy a srácok a határaikat feszegetnék, legalább valamilyen szinten. Annyira el vannak találva a dalok is, itt rendesen leültek az asztalhoz és gondolatok mentén komponáltak meg minden hangszert. A Paranoia Rites is egy akkora szám, hogy a fal adja a másikat és egyszerűen imádok minden chugot, minden blast beatet rajta, a vokálról nem is beszélve. Jo sokszor egyenesen olyan hangokat ad ki, mintha legalább 3-szor egymás után hányná ki a belét az epéjével egyetemben. Ráadásul maga a Vacuous csak két éve létezik…erre varrjunk gombot.
A Stigmata Scourge egy hamisítatlan death metal szám, ami ha kinyitja a száját, akkor máris mállani kezdenek a sírkövek. A tempóváltások itt is mindenhol ülnek, a riffek itt is hozzák azt a nyugtalanító, nyomasztó hangulatot, amiért visszajáró vendég vagyok. Nálam ugyanis emiatt van ekkor nagy sikere ennek az albumnak, hogy olyan hangulatot képes árasztani, amilyet manapság kevés hasonló stílusban járatos banda tud. Egy jól ismert stílus, jól ismert eszköztárából tudnak olyan hangulatú és felépítésű számokat írni, amik ma is újnak hathatnak. A Vacuousre is hatással voltak régi bandák, de nem tudnék egy konkrét nevet se benyögni, mivel számtalan csapat stílusából alkották meg a sajátjukat. Szolgaiságról, egy régi nevet helyettesíteni kívánó klónról itt szó sincsen. Az átkötést követő befejező tétel a címadó Dreams of Dysphoria az utolsó rozsdás koporsószeg. Méltóképpen viseli az album a címét, minden benne van, amiért eddig lelkesedtem.
Barlangban felvett profi kirptadeath a Vacuous debütálása. Aki rajong ezért a stílusért, az mind a 20 ujját megnyalja utána, ehhez egy szemernyi kétségem sincsen. Engem is ugyanúgy megkaparintott magának a Dreams of Dysphoria, kár tagadni. Mégsem tudom teljes mellszélességgel kijelenteni, hogy igen, ez az, ez a tökéletes halálfém lemez. Az a bizonyos határfeszegetés elmaradt, de ez egy olyan fiatal brigád, hogy erre még bőven lesz lehetőségük. Már most várom, hogy mit fognak kifőzni szennyvízzel elárasztott boszorkánykonyhájukban. A Dark Descent Records adja ki a CD verziót, vinyl a Me Saco Un Ojo-nál, kazettát pedig az F H E D-nél lehet kapni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.