Rendszeresen adok hangot annak, hogy a szebbik nem képviselőitől számomra kevésbé hiteles a fémzene, főleg ami az extrém vonalat illeti. Az erőltetett hörgések, a gumiszerkós pózolás, vagy a metal lady szerep soha nem tudott meghatni, de szerencsére ezalól is akadnak kivételek. Bizony a hölgyek igencsak jól szoktak szerepelni az okkult rock, metal formációban, főleg, ha elég boszorkányos hanggal vannak megáldva. Extrém oldalról is van viszont jelentkező, mint például a finn Vermilia, aki a róla elneveztt projektben már nem egyszer bizonyította, hogy az egyszemélyes csapatok között is bőven megállja a helyét. Mindezt egy olyan műfajban, amit tényleg nem lehet túl nőiesnek tekinteni, ez pedig a black metal. Vermilia 2017-ben indította el a pályafutását náhány single kiadásával, aminek aztán 2018-ban lett meg az eddigi legkomolyabb eredménye a Kätkyt névvel ellátott nagylemezzel. Némi csúszással én is rátaláltam erre a kiadványra és ismét azt a kérdést kellett feltennem magamnak, hogy ezt eddig hogy a fenébe nem hallottam eddig? Az atmoszférikus, pogány fekete fémet éltető előadó ugyanis egy rendkívül hangulatos anyagot hozott össze, ami egyediségnek sincs híján attól függetlenül, hogy azért bőségesen el vagyunk árasztva ebből a közegből.
A projekt legnagyobb erőssége véleményem szerint tökéletesen letisztult egyszerűsége, ami nagyszerűen adja át azokat a hagyományokat, melyeket követni szeretne. A pogány rítusok és a gyönyörű, ámbár embertpróbáló tájak látképei suhannak el a szemünk előtt már az első daltól kezdve és úgy szegezik a fülünket a zenére, ahogy a tekintetünk ragadna a kilátásra egy felejthetetlen vonatút során. Az északi íz tagadhatatlan, a zenei gyökerek egyenesen a ’90-es évek Bathory lemekig nyúlnak vissza. A tiszta ének, ami nem a brillírozásra, hangterjedelemre épül folyamatosan hozza a dúdolható, népies dallamokat, az extrém vokál pedig kifejezetten erőlködésmentes. Ez utóbbi egyébként szintén hagyományosnak mondható károgás, kántálás. A kettő stílus váltakozása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a zene időnként vadnak, kifejezetten agresszívnek tűnjön, máskor pedig inkább a szépséget, a hangulatot helyezze előtérbe. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a kiadványon hallható minden hangszer az előadóhölgy által szólal meg és gyorsan egyértelművé teszi, hogy semmilyen képességben nem szenved hiányt. Remek gitártémák, kissé eldugott, de hallható basszus és nagyon korrekt dobolás, amiről nehezen tudnám eldönteni, hogy programozott, vagy sem. Ha figyelmbe vesszük a magas szintű játékot és a minőségi billentyűtémákat is, én az utóbbira tippelnék.
Az egyszerű felépítés, a hagyománytisztelet tehát a legfontosabb tényezők a Vermilia esetében, ami messze nem lenne annyira érdekes és meggyőző, ha nem lenne kellően hatásos a dalírás. Ez a legfontosabb a projekt esetében, hiszen tételről tételre képes magával sodorni. Itt van példának a lemezt nyitó Äiti Maa, ami hipnotikus énekével, fagyos témáival azonnal slágerré tud válni. A végig finn nyelvá dalszövegek is hatásosra sikerültek: itt a Földanyával ismerkedhetünk meg, akit baljós érzések kerítenek hatalmába a jövőt illetően.
A Vedestä vieraantunut a föld után a vízzel foglalkozik, mely veszélyes hidegsége ellenére gyönyörű látványt nyújt, tükörképet mutat mindenkinek. Jóval hűvösebb, sivárabb dal, ami a lemez nagy részét jellemző atmoszférikus középtempóban engedi szabadjára a szerző érzelmeit és elképzeléseit. Szintén albumot átívelő szereplőként jelenik meg itt is a baljós előérzet, ami egy még be nem következett tragédia, meg nem történt szerencsétlenség ködbe burkolódzó magvát ülteti el az agyunkban. Hiába az epikusság, a magasztos dallamvilág, folyamatosan fenyegetve érezhetjük magunkat egy tőlünk függetlenül működő, misztikus erő miatt.
Kifejezetten tetszett, ahogy a sebesség megnövekedett a Haudoille kapcsán, ami igazából nem más, mint egy séta az elhagyatott temetőben, ismeretlen sírhalmok között. Itt több rétegben találkozhatunk a vokállal is a korábbi elkülönülés ellenében, aminek olyan hatása lesz, mintha ténylegesen egy több tagból álló, komplex zenekart hallanánk. A zene tekintetében eszembe jutott a Falkenbach munkássága, annak legfelemelőbb pillanatai.
Nem gondoltam volna, hogy az évek alatt alaposan megtépázott és letompult érzékeimet a pogány vonal iránt egy ilyen projekt fogja visszahozni, így mindenképp egy hiánypótló alkotásnak tekintem a Kätkyt lemezt. Nincs túltolt hősieskedés, sem pedig szórakoztatónak szánt giccses sramli, pusztán őszinte meggyőződésből táplálkozó dalcsokor, ami teljes mértékben képes átadni azt, amiért megíródott. Kissé késve találtam rá erre a projektre, de mindenképp ajánlom a pótlását azoknak, akik kedvelik ezt az utat, ráadásul hamarosan folytatás is érkezhet hozzá, így talán kifejezetten jó előételként tud szolgálni majd a következő Vermilia korong esetében. Hipnotikus fekete fém rengeteg dallammal és hangulattal a slágeresség jegyében, de nem a slágeresség miatt. Egyedül a lemez hangzása volt az, ami nem győzött meg teljes mértékben, mert kicsit tompára, semlegesre sikerült. A lemezt az összes eddig új dallal együtt meghallgathatjátok a művésznő bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.