Két év után újabb albummal jelentkezett a dániai lágy, atmoszferikus, elszállós progresszív metal együttes, a VOLA. Habár majdnem húsz éve létezik már ez a banda, sok tagcserét megéltek és szép diszkográfiát letettek az asztalra. Igazán csak a 2010-es évek közepétől lettek igazán ismertek az Inmazes című debütáló albumukkal, amit a 2018-as Applause Of A Distant Crowd és a 2022-es Witness követtek. Az előző albumokhoz képest nem tértek el nagyban a zenei témáktól és hangzásoktól sem. Szerintem akinek az előző albumok tetszettek, az ebben sem fog csalódni.
A lemez egy igazán zúzós, djentesen szaggatós dallal, a Canniballal indít, amiben a súlyos gitárok és Asger Mygind légies, könnyed éneke alkot finom egyveleget, amit majd a dal közepén az In Flames frontembere, a mindenkivel is kollaboráló Anders Fridén ordítása töri meg. Nincs sok időnk levegőt venni a következő dal előtt, hiszen a pörgős, hatalmas lead-szinti szólamokkal tűzdelt Break My Lying Tongue az arcunkba robban az előző dalhoz hasonlóan, de itt már jobban váltakoznak a zúzós és az elszállós, légies részek.
Az első két gyorsabb dal után kicsit visszább vesz a tempóból az együttes, szintén egy olyan dal következik, amit a társ-alapító Martin Werner szintetizátoros témái visznek el (sok arpreggiot hallani benne). De az igazi nyugalom, ami az album további részét meghatározza, az a Glass Manequinn tételtől kezdődik, Asger lágy éneke sok térrel, szintiszőnyeg és tiszta billentyűs és gitáros dallam vezeti ezt a dalt, a végefelé is csak dobgépes ütemeket hallunk.
Bleed Out című dallal egy, az előző két album hangulatát megidéző, erősen elektronikus, de metalban sem szerény dal repít tovább minket, amiben igazán jól kihallani Nicolai Mogensen basszusmenetét Adam Janzi dobos játékat is. Majd a 40 másodperces nyugalmasnak tűnő, de feszültséget növelő bridge után a fülünkbe robban egy törtütemes, ordítós résszel majd visszatér a dallamossághoz.
A szintén zúzósabb Paper Wolf is szintén a régebbi albumokat idéző, főleg a debütálót, de utána újabb nyugalmas, elszállós dal következik, az I Don’t Know How We Got Here, ahol szintén a basszusmenet viszi el a bulit, gitárok csak az utolsó refrén alatt kerülnek előre, viszont újra nagyon jól előjön benne a banda atmoszferikus oldala.
Hogy ne aludjunk el, vagy ha már nagyon elszálltunk volna, akkor a zenekar gondoskodott róla, hogy felébresszen, vagy visszarántson a földre minket, hiszen a Hollow Kid a lüktető lábdobbal, szinti apreggiokkal, súlyos gitárokkal, basszusmenettel majd néhol ordítással és hatalmas refrénnel hozza vissza a metalos oldalt. Végül pedig az album zárásaként újra a nyugalom kerül előtérbe, érzéki énekdallamokkal keverve. Az utolsó tétel, a Tray szépen lassan fel, ének az előtérbe, mögötte szintiszőnyegek és csilingelő billentyűjáték, majd stabil, lassabb tempójú basszus- és doblüktetés, utána pedig a gitárok is előkerülnek, de egyértelműen ezt a dalt is a szintetizátoros játék és az ének viszi el. Érezhetően egy búcsúzó számnak szánták az korong végére.
A VOLA kiadott egy újabb albumot, amivel bebizonyították, hogy bőven van még kiaknázni a zenéjükben. Többszöri hallgatás után úgy látom, hogy minden egyben hallgatva, és mind külön-külön dalonként is működik. Érezhetően itt több hangsúlyt helyeztek az elektronikus-ambientes témákra, de a metal részét sem hanyagolták. A dalok élőben is jól működnek, amit a 2024 novemberi európai turnén is bizonyítottak, amiről itt olvashattok.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
