2015-ben nemcsak Lemmy Kilmistertől vett búcsút a metal világa, hanem a Motörhead-től is, ami egy közel 40 éves örökséget hagyott maga után. Hatásuk és érdemeik megkérdőjelezhetetlen a fémzenét illetően attól függetlenül, hogy Motörhead-es felsőt már boldog-boldogtalan emberen láttam életem során. A zenekar egy igencsak sajátos életérzést és hangulatot hozott be a zenébe zabolátlan speed/heavy metal keverékével, amiben éppolyan fontos szerepet játszott a punkos harag és düh, mint a lazaság és a szórakozás. Nem véletlen tehát, hogy követőjük is akad bőséggel, mint például a tavaly bemutatkozott brazil zenekar, a Vultör. Persze felmerülhet a kérdés, hogy mennyi létjogosultsága van egy olyan csapatnak, ami egy egyedi hangzásvilágot és stílust próbál újracsomagolni.
A brazilok esetében szerencsére egyértelműen nem a hírnév hajhászása és a dollármilliók bezsebelése a cél, hiszen Visões Do Fim című lemezükről átsüt az őszinte rajongás érzése, valamint kis példányszámban, kazetta formában megjelentetett anyaguk azt a réteget célozza meg, akik a 70-es évek végén, a 80-as évek első felében elsőként kaptak rá arra az ízre, amit többek között a Motörhead megteremtett. Innentől kezdve tehát eredetiségről vitatkoznunk nem igazán érdemes, marad egy sokkal reálisabb szempont, a minőség kérdése.
Azért a csapatnak sikerült egy érdekes körítést kiépítenie saját maga számára is, hiszen latin eredetű nevük a keselyűre utal. A zenekart alapító Paulo Maximo (ének, gitár) és Eduardo (basszus) szerint a kifejezést egy régi háborús dokumentumfilmből vették, ahol olyan emberekre használták, akik a nagy csaták után a holttestek összegyűjtésével, eltávolításával foglalkoztak. Ez az információ meg is adja az alaphangulatot az albumnak, ami a világvégével, az eltorzult értékekkel és a visszafordíthatatlan katasztrófákkal foglalkozik. Azt is érdemes megemlíteni, hogy hiába az énekstílus és a 80-as évek elejének hangzása, tempót illetően a banda inkább a thrash irányába kacsintgat, mintsem a klasszikus heavy metal, hard rock felé.
Az irigységtől megsárgult kazetta két oldala összesen 11 dalt tartalmaz alig 35 percben, melyből az utolsó tétel egy korábbi szerzemény, a Horizonte Sombrio élő felvétele. A többi 2-3 perces játékidővel szágult végig rajtunk, mint a kezdő háziasszony elcseszett almakompótja, mire ráérzünk a lüktetésre és témára, már kapjuk is a következőt. A kiadvány első hallgatásakor ez a gondolat jutott eszembe: a dalok leginkább egy végtelenített Ace Of Spades mixhez hasonlítanak, kicsit felgyorsítva ugyan, de végig egyetlen gondolatfüzér mentén. A témák, szólók és kórusban kiáltott jelszavak önmagukban szórakoztatók, de igazi sláger, húzóerő nélkül csupán töltelékeknek hatnak egytől egyig. Értékelendőnek tartom a zenekar egyszerűségre való törekvését, a régi iskola efféle megidézését és azt, hogy a demóik, élő felvételeik alapján nem is céljuk az undergroundból való kiemelkedés, de akkor is lehet ezt ennél kreatívabban művelni. Mindig úgy véltem, hogy az egyszerű eszközökből is lehet frisset, eredetit alkotni, csak sokkal nehezebben. Jelent akkora kihívást a dolog, mint egy új hangzás, új irány megteremtése.
Az egyébként végig portugál nyelven előadott anyag tehát mindenképp megér egy próbálkozást, főleg azoknak, akik a mai napig nem telítődtek a 80-as évek korai lemezeivel. Némi hangulatot, sötétebb tónust kap a végeredmény, de a 35 percnyi hasonló darálás, az egyetlen lemezen történő folyamatos önismétlés nekem nem tette érdekessé annyira a Vultör-t, hogy kihagyhatatlannak tartsam. Lehet ebben az is közre játszik, hogy a folyamatos drogozás és piálás a szememben nem a rendszer elleni tiltakozást jelenti, sokkal inkább az egyén gyengeségét és tehetetlenségét abban az idősávban, ami neki megadatott…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.