Szinte biztos vagyok benne, hogy Seattle-ről az első háromban ott lesz a grunge, ami eszükbe jut azoknak, akik már a ‘90-es évek közepén is rockerek voltak. Persze a város zenei élete nem csak az említett (és nem feltétlenül mindenki által kedvelt) stílusban “termelte” ki a világszínvonalú és maradandót alkotó bandákat, hanem már korábban is olyan előadókat, zenekarokat is adott, mint a Queensryche, a Nevermore-előd Sanctuary. De nem szabad elfelejteni a Twin Peaks-t sem, ami erősen kötődik a város környékéhez. Anno a Nirvana a Smells Like Teen Spirit-tel berúgta az ajtót, s az Alice In Chains, a Soundgarden és a Pearl Jam társaságában zenéjükkel valami olyat indítottak el, ami a Washington állambeli várost örökre felhelyezte a rockzene térképére. Mi olyan különleges Seattle-ben? Talán az a borús hangulat, ami ezen bandák műveiben is közös…
Ezt talán sosem fejti meg senki.
A Seattle-i Walking Papers viszont nem grunge zenekar (már ha pontosan meg lehet határozni, mi is a grunge egyáltalán…), jóval több annál. De benne van az a hangulat, ami például a grunge szupergruppként definiált zseniális Mad Season dalaiból vagy a Temple of the Dog lemezből áradt. Ez az a hangulat, ami miatt a február 5-én megjelent The Light Below azóta szinte beragadt a lejátszóba. Ez a csapat – amiben egy ideig Duff McKagan (IGEN, a Guns-ból) játszott a basszusgitáros poszton – harmadik lemeze. Azt szokás mondani, hogy a harmadik lemez a vízválasztó egy banda életében. Nos, a Jeff Angell vezette zenekar most olyan albumot tett le az asztalra, ami miatt a szakma biztosan értékelni fogja, de megfelelő promóval azt hiszem az értő közönséget is megtalálja majd.
De ki is ez a Jeff Angell és kik a társai ebben a csapatban? Jeff a bandát három Post Stardom Depression és két The Missionary Position album után hívta életre 2012-ben. Társa Ben Anderson billentyűs. Kezdetben Barrett Martin dobolt (aki az említett Mad Season, valamint a Screaming Trees tagja is volt), valamint olyan Seattle-i arcok is támogatták, mint a Pearl Jam gitáros Mike McCready, illetve Duff. De – ha már Seattle – szerepelt a Mad Season egyetlen albumának 25 éves jubilemát megünneplő koncerten is. Jelenleg Jeff és Ben mellett Gregor Lothian (szaxofon) és Will Andrews (dob) tagja még a csapatnak. Vendégként pedig Dean DeLeo (Stone Temple Pilots) szólózik.
Az első lemez még “csak” egy jó album, számomra, ám a 2018-as WP2 (örök hála Pintér Mikinek, hogy megismertette velünk. én is ezzel ismertem meg a csapatot) már nagyon bejött, kiemelt helye is volt az év végi listámon. Ez az olyan daloknak köszönhető, mint a Death on the Lips, a hazai vonatkozású klippel megtámogatott This Is How It Ends vagy a hármas anyag hangulatát előrevetítő Before You Arrived és Don’t Owe Me Nothin’ kettőse, hogy csak néhányat emeljek ki. Nem árulok zsákbamacskát, az új lemez számomra tízpontos alkotás, aminek a vitathatatlan minőségen túl a hangulat az oka. Még úgy is maximális pontszámot érdemel, hogy nekem a második fele halványabbnak tűnik, de reálisan nézve ennek egyetlen oka, hogy az indítás annyira erős és zseniélis, hogy elhomályásítja a később érkező tételeket. Ráadásul az első négy dal videoklipjét már a megjelenés előtt is bemutatták, így fokozva – kis túlzással – a várakozás kínjait. Azt azért be kell vallanom, hogy amikor az első klip, a What Did You Expect? megérkezett, egyáltalán nem kapott el. Sőt!
Azt azonban több évtizednyi zenehallgatás után bizton állíthatom, hogy egy-egy dal vagy lemez milyen hatást vált ki egy hallgatóból nagyon fontos az időtényező és nemkülönben a lelkiállapot. Számomra legalábbis kell, hogy megérintsen a dal. Nos, elsőre nem találtuk meg a közös frekvenciát, így egy-két hallgatás után nem erőltettem tovább. Aztán láss csodát, a teljes lemez fényében ez lett az egyik kedvencem a lemezen.
A másodikként érkező, amúgy a lemezt nyitó, minimál kezdésű és talán pont ezért is figyelem felkeltő The Value Of Zero viszont már elsőre is megfogott. Kicsit sem az a tipikus albumnyitó szám, de az összhatás nem marad el. Az az elszállós hangulat, az a kicsit indusztriális hangzás, ami kiegészülve Will Andrews hangsúlyos dobolásával és különösen Jeff hipnotikus énekdallamaival olyan hatású, hogy nem lehet szabadulni tőle. Olyan sötét és baljós hangulata van, ami miatt akár filmzeneként is el tudom képzelni valamelyik Twin Peaks jelenethez, de biztos vagyok benne, hogy a kultikus egyes The Crow filmzenealbum tételei között se vallana szégyent. Ezt nagyon jól megtámogatták a videóval is.
Ezután jött a már említett What Did You Expect?, ami ugyan kissé könnyedebbnek tűnik, ám mégse az. Már csak azért sem, mert ebben is van sötétség és mélység is. Amúgy az egész olyan számomra, mintha eg yfüstös országúti csehó színpadán zenélne egy banda, akik annak ellenére élvezik a muzsikálást, hogy nagyjából az üres teremnek játszanak. A billentyűs témák és a szaxofon pedig még rátesz erre a hangulatra egy lapáttal. Az énekdallamok nagyon emlékezetesek, főleg hogy ezeket olyan remekül illesztették a zenére, hogy egymást erősítik.
A lemez csúcspontjának jelenleg a borongós, befelé forduló Divine Intervention/Stood Up At The Gates of Heaven kettőst érzem. Bár a lemezen külön dalok, mégis közös klipet kaptak. Nem is vitatható, hogy ez egy remek húzás volt, mivel tényleg nagyon összefüggnek én is egybefűzöm a gondolataimat. A Divine a sötétbe, a mélybe húz, míg a Stood Up meg a feloldozást adja meg, úgy érzem. Ez utóbbi számomra erősen idézi a korábban említett Mad Season dolgait, és ez további pluszt ad nekem. A képi világ meg magáért beszél.
A Going Nowhere ezek után a templomi hangulatával üdítő és felszabadító hatású. Itt kell megjegyeznem, hogy Jeff hangja az egyik olyan momentuma a Walking Papers-nek, ami miatt újra és újra elő kell venni a lemezeiket. Van egy olyan természetesség a hangjában és az énekdallamaiban, ami (nekem legalábbis) a különlegességét adja és azonnal felismerhetővé is teszi. Aztán ott van a Creation reproduction & death, ami a lemez leghosszabb száma, mégsem válik unalmassá, talán mert Ben Anderson olyan billentyűs varázslatot visz végbe az egész dal folyamán, ami még a monotonabbnak tűnő részek alatt is fenn tudja tartani a figyelmem.
A legszívesebben minden dalról írnék pár sort, de azt gondolom, hogy ha ennyivel nem keltettem fel az érdeklődést, akkor kár erőlködni. A záró tételt még megemlítem. A California (One More Phonecall) nekem kb. ugyanazt a felszabadító hangulatot hozza, mint a Dream Theater Metropolis II.-t záró Finally Free-je. És pont ugyanúgy arra sarkall, hogy ismét meghallgassam az egész lemezt.
Hogy miért gondolom, hogy érdemes meghallgatni a lemezt a leírtakon túl? Egyrészt zeneileg sem egydimenziós anyag a The Light Below, hiszen nem mindennapi egy rocklemezen a szaxofon, nagybetűs dalok vannak rajta, ráadásképp pedig még olyan hangulati többlettel bír, ami beszippant és nem ereszt. Mélysége van, elgondolkodtat, el lehet benne merülni. Nem ígér könnyed szórakozást, helyette lélekbe markol.
Az biztos, hogy bátran jelentem ki most márciusban, hogy a 2021-es év zenei terméséből ez a lemez biztosan ott lesz az év végi listámon.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.