Weather Systems
Ocean Without A Shore
Mondjon bárki bármit, nekem az újkori Anathema nagyon tetszett. Én tökéletesen jól elvoltam a 2017-es utolsó lemezükkel is, még úgy is, hogy a kedvenc dalom a Closer, ami ugye 2003-as A Natural Disaster-en jelent meg. Azóta is gyakran hallgatom a The Optimist dalait és bevallom nagyon sajnáltam, hogy a COVID időszakban a csapat a felbomlás mellett döntött. Hogy milyen okok játszottak ebben még szerepet, azt valószínűleg sosem tudjuk meg, de jól is van ez így.
Mit mondjak, nagyon örülök, hogy sikerült jónéhányszor látnom őket, de amikor Danny először – úgy 2021/22 táján – posztolt Weather Systems témában, hát finoman szólva sem voltam elragadtatva. Nem is igazán tudtam eldönteni, hogy mi is ez?
Tetszik-e egyáltalán?
Aztán presze ott volt a remény is, hogy a “kolera” elmúltával átgondolják a döntést és újra aktívak lesznek, készülnek új dalok, új lemezek a Cavanagh család műhelyében, lesz koncert… aztán lett is, csak nem épp úgy, ahogyan azt én elképzeltem. Nagyjából egy időben érkezett a hír és az első hivatalos dal a Weather Systems-től, amiben Danny mellett ott van az Anathema utolsó felállásából Daniel Cardoso is benne van. Ő volt az, aki egy insta posztban elyre is tette az egészet, mondván ez egy “feltételezett következő Anathema lemez, ha úgy tetszik egy spin-off”, aminek magja Danny és az ő közös munkája. Olyan közreműködőkkel, mint Soraia, Petter Carlsen (aki korábban is kapcsolódott az anyazenekarhoz), Oliwia Krettek és Paul Kearns.
Ha jól emlékszem először halogattam, majd félve hallgattam az első, már a lemez felvezetéseként közzétett dalokat. Aztán nagyjából megnyugodva vártam a teljes anyagot, mert a két dal után bíztam benne, hogy csak egymásra hangolódunk. Nem árulok zsákbamacskát, így is lett. Az Ocean Without A Shore 2024 TOP 5 lemezei között van nálam.
A nyitó Synaesthesia volt a másodikként bemutatott lemezelőzetes tétel, itt már érezhető volt, ha ez nem győzi meg az Anathema rajongókat, hogy érdemes esélyt adni a csapatnak, akkor halott az ügy. Na, persze nem egy könnyű falat a dal. A maga bő kilenc percével fel is adhatja a leckét a felkészületlen hallgatónak. Igazából már ez egy szám önmagában is egy utazás (és talán ez a szó jellemzi a legjobban az egész lemezt is, ha jobban belegondolok), aminél – közhely tudom, de – nem a cél, hanem maga az út a fontos. A lényeg, hogy a jól megszokott és Danny-re annyira jellemző hangszerelési megoldásokkal, dallamokkal, melankóliával szippant be hallgatásról hallgatásra. Már itt elhangzik a lemez címét adó sor is a dalban, hm… A szöveges video meg elcsípi a hangulatot, bár ez a fajta AI generált cucc szerintem pont ehhez nem illik igazán.
A folytatás könnyedebb. Do Angels Sing Like Rain? – teszi fel a kérdést a dalcímben. (Ez volt amúgy az első lemezelőzetes.) Igazi sodró lendületű dal, ami viszont jól előkészíti a folytatást, a harmadikként érkező a “megfejtést” -, ami egyértelmű utalás szerintem a zenekarnév választásra is. Az Untouchable Part 3 a 2012-es Weather Systems c. lemezen megjelent két tétel folytatása/befejezése. A zongorás, hidegrázós, filmzeneszerű nyitány, Danny visszafogott éneke után a bekapcsolódó női hang újabb pozitívum. Ez korábban is mindig működött, akár Lee Douglas, akár Anneke énekelt Danny-vel, az mindig meghatározó volt az adott dalokra nézve. Itt egy némileg más karaktert hallunk, de tökéletes választás. Simán el tudom képzelni egy nyári éjjelen a szikrázóan csillagos ég alatt egy fennsíkon hallgatva.
A legrövidebb (majdnem 5 perc ez is) Ghost In The Machine számomra az abszolút kedvenc a lemezről. Hogy ez azért van, mert ez egy esszenciális dal, amiben minden ott van, amiért az Anathema-t annyira szeretem vagy azért, mert tökéletes a dallamok, a hangulat a hangszerelés a témák talán mindegy is. Az album második fele picit talán árnyaltabb. Arra akarok utalni ezzel, hogy az Are You There? Part 2 melankóliája, messzire úszó dallamai nem hoznak ugyan újat, de szépen viszik tovább a lendületet. Azután ott a Still Lake, ami nem “simán” csak egy jó dal, hanem egy rétegzett szerzemény, amiben ott a lehetőség, hogy megdörrenjen a színpadon, meg az is, hogy akusztikus változatban szippantson magába. A Take Me With You megint csak egy újabb szín, ami a poposabb irányt mutatja. Persze megtartva mindent, amitől felismerhető ki is áll mögötte. A lemez ívét jól mutatja, hogy a címadó tétel mennyire jól zárja le a sort. A dal önmagában is egy szép ívet jár be, a torzított vokálos pszichedeliától a loopolt elektronikus (akár táncolható) középrészen át a teljes lelassulásig. Na, itt kellett volna befejezni szerintem.
Az utolsó szám (The Space Between Us) ugyanis tipikusan olyan, ami tök jól működne afféle hidden track-ként, ha lenne egy kis szünet a címadó dal után. Ez szerintem legalábbis nem igazán illik ide, az előtte lévő koherens egészet alkotó dalok után eléggé kilóg a sorból, még úgy is, hogy azért bőven vannak itt támák, amik miatt persze felismerhető, kiket hallunk. Érteni vélem, hogy Danny és csapata meg akarta mutatni azt, hogy ilyet is tudnak, meg ezek is ők, viszont valahogy nekem mégsem illik ide. Ez az a tipikus kislemez B oldalas dal, ha értitek mire gondolok. Na, persze ettől még ugyanannyira szeretem a lemezt, és nem is ugratom át a tracket.
Összességében azt tudom mondani, hogy nekem ez egy kellemes meglepetésekkel teli dicsőséges visszatérés, harmonikus hangulatokkal, emlékezetes dallamokkal, kis nosztalgiával. Kilenc dal majd’ egy órában, tehát semmiképp sem biztonsági játék. A lemezborító gyönyörű. Persze itt még egy félig-meddig az eredetileg az Anathema részére készült dalok hallhatók, és talán a jövő adja meg a választ arra a kérdésre, hogy milyen is a Weather Systems zenekarként, ha a következő anyag készül majd. Mit lehet még írni? Talán azt, hogy a nemrég bejelentett májusi A38-as bemutatkozó koncert igazi ajándék. Biztosan sokan várjuk.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.