Rendszeres olvasóim, hű követőim (hehe, a kis optimista), nyilván tisztában vannak vele, hogy Németországot ugyanolyan doom metal nagyhatalomnak tartom, mint Angliát és Svédországot. Ennek rengeteg oka van, de legtöbbször a Dawn OF Winter, Mirror Of Deception kettőssel szoktam példálózni. Mindkét zenekar matuzsálem a maga műfajában, de azért akadnak valamivel frissebb bandák is ebben a szép, hagyományokkal rendelkező szcénában. Ilyen az új reménységek közt a dortmundi Wheel csapata, akik ugyan még sosem döntöttek le maradéktalanul a lábamról, a nagy reménység státuszt sem veszítették el egészen az elmúlt néhány év bizonytalanságáig. Nevüket a lassan, de biztosan őrlő malomkerékről kölcsönözték, ami azért bíztató jel egy ilyen projektet illetően, akárcsak az, hogy a kezdetek óta ugyanazok alkotják. A csapat bemutatkozására 2010-ben került sor a zenekarról elnevezett albummal, amin akadtak nagyszerű doom himnuszok és pár kidolgozatlanabb töltelékdal is, rá három évvel az Icarussal pedig igencsak nagyot ugrottak előre minőség tekintetében.
Megadatott nekik igazából minden: Benjamin Homberger nagyszerű riffmágus, aki az epikus dallamokat is nagyon szépen tudja szállítani, Carsten Jercke finomabb és erőszakosabb dobolásra is képes a szituációnak megfelelően, Marcus Grabowski pedig nemcsak mélyre hangolt brummogást képes kicsalni basszusgitárjából, a játékosság is jól áll neki. Ahogy az általában lenni szokott egy ilyen projekt esetében, ismét az énekes személye az, amin az egész dolog áll vagy bukik. A Wheel esetében ez az alapításban és dalszerzésben is jelentős szerepet játszó Arkadius Kurek, akinél nem áll fenn a hajlandóság az állandóságot illetően.
Ennek köszönhető, hogy az Icarus után hosszú szünet következett a zenekar életében. Kurek kilépett, ezért rengeteg kísérletet tettek a pótlására. Koncerteken több énekes is a nyomdokába lépett, de valahogy nem voltak elégedettek a teljesítményekkel, hangulatokkal, mert mind lapátra került. Menet közben a Wheel elveszítette próbatermét, majd jött a család és a mindennapi megélhetés gondjai, ami ugye egy doom metal zenekar tagjaként az élet velejárójának mondható. Amikor azonban a tagok újra összefutottak egy új helyen, feljátszottak pár régóta érlelődő szerzeményt, most pedig itt állunk a harmadik nagylemez megjelenésének küszöbén. Aki meghallja Kurek hangját, rögtön rájön, miért is nem volt egyszerű feladat a pótlása, mivel ahogy a legtöbb valamire való epikus, tradicionális doom vokalista, az ő hangja is teljesen egyedi, amihez a zenének kell alkalmazkodnia. Nélküle a Wheel egy teljesen más zenekarrá változott. Tisztasága és tipikusnak mondható nyújtásai mellett hangjában furcsa módon nem a megszokott távolságtartás, modorosság az átütő, hanem inkább a közvetlenség és őszinteség.
Az első lemezen itt-ott nyávogó hangot is megütött, a másodikon némi változatosságot mutatott, harmadjára pedig… Konkrétan Robert Lowe (Solitude Aeturnus, Candlemass, Last Chapter, Tyrant, Grief Collector) jutott eszembe róla. Rég nem hallottam ilyen kiegyensúlyozott és számról számra mégis új dolgokat hozó vokált ebben a műfajban. Egyszerűen Kurek legnagyobb tévedése lenne, ha hátat fordítana a doomnak.
A változatosságra való törekvés mellett a folyamatosan kapaszkodót nyújtó remek témák sem maradhattak el a Preserved In Time kelléktárából, viszont túldimenzionálni sem szeretném ezt az anyagot. A hangzás sokkal összetettebb, érettebb minden korábbinál, ugyanakkor dallamok terén most is akad némi visszafogottság, vagy inkább egyszerűség a bandát illetően. Elsőnek például lemegy a hatalmas riffel nyitó At Night They Came Upon, amiben egy kis keleties fűszer is akad Solitude Aeturnus módra, de a dal felépítése, a kissé él nélkülire vett refrén nem tudja igazán magasra reptetni a végeredményt. Az egyértelműen Candlemass irányába tovább mutató When The Shadow Takes Your Over már jobban hozza a már említett közvetlenséget és finomságot és a dalnak is akad íve, története, ami szépen halad előre. Az After All ismét a kiszámíthatóbb, de vállalható kategóriát erősíti majd rövidebb, erőteljesebb szerzeményként, hogy aztán a lemez az igazi himnuszokat a lassú, igazán lassú kategóriában tudja leszállítani. Zseniális, sőt talán a lemez legjobb dal lett a She Left In Since, valódi epikussággal és csodálatos énekkel kényeztet a hét perc feletti Aeon Of Darkness. Érdekes riffekkel, némi acsarkodós, morgós vokállal (hörgésnek azért nem mondanám) szórakoztat a Hero Of The Weak, hogy a törvényszerű bánattenger, magányóceán és hullámsír zárja le méltóságteljesen az idei év első igazán erős doom metal lemezét. Ez a kegyelemdöfést érő majd 9 perces Daedalus, amiben ismét visszakacsintunk a görög mitológiára, ahogy azt már az előző lemezeken is megtettük.
Ugyan kevésbé tetszik a hivatalosan április 9-én megjelenő lemez borítója, mint az elődöké, de most legalább koncepció is húzódik mögötte. A Preserved In Time ugyanis sok dalban foglalkozik az idő természetével. Megállíthatatlanságával az idő folyamatos változást hoz, ami mindegy, hogy épít vagy pusztít. Igazából a hallgatónak kell eldöntenie, hogy az elegánsan pergő homokszemek ezzel a jelenséggel kapcsolatban tiszteletet vált-e ki belőle, vagy terhet jelent. Számomra cseppet sem volt teher a zenekar visszatérésének gyümölcsével tölteni az időt, a lassú, de erőteljes és kimunkált dalok szerelmeseinek pedig biztosan nem fognak csalódást okozni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.