Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Mint oly sok rajongónak, nekem is sokat jelentett fiatal koromban a klasszikus Alien trilógia (több rész nincs, és kész!). Az első epizód horrorja, a folytatás akció orgiája és a záró darab hihetetlen atmoszférája mindig is magával ragadott, ahogy a sötét űrből érkezett, ismeretlen és misztikus létforma fel nem fogható mértékű fenyegetése is csodálattal töltött el. Nem vennék rá mérget, hogy az általuk keltett érzések nem csapódtak le a zenei ízlésemben, hiszen azóta is vágyom a kézzel foghatónál több jelentéssel bíró anyagokat. Ennek köszönhetően nem csoda, hogy azonnal rávetettem magam a Xenomorph egyetlen albumára, amit egyébként önmagát nyugdíjazó Crissz93 kollégám ajánlott az egylemezes sorozatba. Hallgatás és kutakodás közben aztán jöttek a kellemes és kellemetlenebb meglepetések a nebraskai trióval kapcsolatban, hiszen itt semmi nem az, ami elsőnek tűnik.
Érdemes leszögezni például, hogy hiába jelent meg az Empyreal Regtimes című lemezük a banda nevéhez passzoló, igencsak impozáns borítóval, a csapat szövegvilágában nem igazán kapcsolódik a filmekhez, a sci-fi hangulatot egészen másképp tálalják, mint azt elsőre gondolnánk. Ez a zenekar produkciójának igencsak furcsa mivoltából ered. Ugyan 1995-re már markáns death metal központokat lehetett felsorakoztatni a kontinensen, Nebraska bizony ezektől távol esett, így nehéz is lenne őket besorolni bármelyik tipikus szcénába. A Xenomorph ennek megfelelően nagyon sok helyről merít: az amerikai vonalon túl rengeteg európai hatást is magába sűrít, miközben azt az érzetet árasztja magából, hogy a death metal legkorábbi, néha már thrash metalban gyökerező hőskorszakához kapcsolódnak leginkább. Mindezt feszes, pusztító és túljátszás nélküli technikássággal teszik, ami ismét utat enged annak, hogy “rokoni” kapcsolatokat keressünk. A Xenomorph esetében a kegyetlenségben tobzódó Ripping Corpse, Morbid Angel, a kozmikus hangulat iránt áhítozó korai Nocturnus és még a Death hatásai is fellelhetők, az egyveleget pedig rendkívül nyers és zsigeri módon tálalják. Az Acheron bolygó süvöltő szeleivel induló lemez a sci-fit a zenéjében, hangulatában tárolja leginkább epikus dalszerkezeteivel, miközben dalszövegeiben az apokalipszis, a pusztulás különféle verzióit mutatja be nekünk (meg kell vallanom, hogy a háttérben hallható néhány szimfonikus hang egy egészen más horror mozit juttatott eszembe: Coppola fantasztikus Drakula filmjét 1992-ből). Akadnak itt utalások klasszikus horrorfilmekre, a történelem véres időszakaira, világvége teóriákra és egészen személyes katasztrófákra is. Az olvasztótégely frontvonalában a közepes hangterjedelemben acsarkodó, ugató, köpködő Pappshammer (Joseph William Papek) állt, aki a vokál mellett a dalszerzésért és gitárjátékért is felelt. Az ő korai halála (összesen 25 évet élt) vetett véget az éppen csak megszülető projektnek, ami egyértelműen sokkal többre volt hivatott. Elég csak megnézni társai utóéletét: a dobok mögött ülő Cris Haley nevével a Plaguehammer, Abysmal Womb, Vargtimmen, Diabolic Possession zenekarok során futhatunk össze, Bill Taylor basszer pedig az Angelcorpse, Perdition Temple, Blackened Wisdom háza táján fordult meg, valamint az Immolationt is erősítette jó 15 éven át.
A közel háromnegyed órás anyagon tehát rengeteg aprósággal találhatjuk magunkat szembe, amelyekben az a legnagyszerűbb, hogy igazán egységes és átgondolt képet alkotnak. Minden dalban akadnak nagyszerű témák, szinte észrevétlenül egymásba folyó tempóváltások és szórakoztató dobok. A basszus talán hátrébb csúszott a felvételek során a kelleténél, néha jobb lenne belőle többet hallani. Mindezen tulajdonságok kapcsolódnak a kiadvány számomra egyetlen negatívumához is: az egymásba folyó témák, az egyedi, de monoton ének egészben hallgatva monotonná, fárasztóvá teszi a korongot. Ezt talán azzal lehetett volna kiküszöbölni, ha valamivel rövidebb játékidővel hozakodnak elő. Persze könnyű ilyen időtávlatból okoskodni, hiszen itt a húszas éveik elején járó zenészekről volt szó, akik egyetlen demó után nagylemezes lehetőséghez jutottak, nem csoda, hogy minden el akartak játszani, ami csak belefért…
A megjelenés után tehát nem sokkal elveszítették a banda alapítóját, úgymond lelkét, így a Xenomorph áradat nem tudta meghódítani világunkat. De itthagyták nekünk ezt a javarészt elfelejtett, sötét, nyálkás burokba temetett anyagot, ami az óvatlan zenehallgatóknak stílusosan tépi le az arcát, állítja meg a lélegzetét!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Jerry Goldsmith – The Omen
1:10 a Xenomorph nyitányban, 1:25 a Dracula zenéjében. Erről ugrott be. Egyébként tényleg az Ómenből van. De rég láttam… Meg is nézem valamikor.