Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
New Jersey az államokban sokszor szerepel úgy, mint a Nagy Alma, New York kissé elhanyagolt, ápolatlanabb kistestvére, ahonnan inkább a világváros irányába veszi mindenki az utat. Hogy az erőben létrejöhessen az egyensúly, pont ezért kifejezetten komoly kitörési és bizonyítási vágy jellemzi az állam zenekarait, akik nem félnek a kísérletezésektől sem. Remek példa erre a 2010 és 2012 között Abstraction, majd 2012-2019 között Xenophile néven létező zenekar. Hozzáállásukat a zenéhez már a nevük is jól prezentálja, hiszen az idegen, különleges dolgok iránti vonzódást fejezi ki. Egyetlen megjelent lemezük azonban nem a végtelen újszerűség megteremtése miatt érdemli meg, hogy ne felejtsük el, hanem annak igen magas minősége miatt és azért az érthetetlen döntésért, hogy sosem készült el a folytatása. A Xenophile receptúrája papíron egészen hétköznapinak tűnik, ha azt vesszük figyelembe, hogy most kivételesen nem egy száz éves bandát ástam elő nektek: zenei szempontból olyan, mintha az intellektuális, pápaszemes progresszív metal próbálná fizetés nélkül, pusztán értékei alapján ágyba vinni a szakadt farmeros, sörtől bűzlő thrash metal kurvát. Ők ketten érvelnek, civakodnak, miközben a power metal a sorára vár az ajtó előtt…
Az egyszerűségből azonban igazán egyedi, átgondolt és alaposan megtervezett koncept album növi ki magát a szemünk láttára. A Systematic Enslavement ugyanis patikamérlegen kimért módon, hosszú évek munkájával készült el. A csapat lüktető szívét képező duó, Ron Iglesias (Toxic, Neck Surgery, Paralysis) valamint Leart Begolli már az Abstraction idején keresték azokat a témákat, egymásba fonódó riffeket, amelyek képesek lehetnek a körülöttük örökös dicsfényben úszó Overkill, Anthrax ködöt szerteoszlatni úgy, hogy azok értékeit se veszítsék szem elől. Szerencsénkre a progresszív jelzőt nem a lefogott hangok irgalmatlan mennyiségével kívánták beépíteni a dalaikba, inkább abba a táborba sorolhatjuk őket, akik egy mosh pit közepén képesek levezetni egy differenciálegyenletet. Az ötletekből aztán nem demó, EP kerekedett ki, hanem egy komplett bemutatkozás, amit a rá következő években már csak néhány single és a lassú rothadás követett.
Az sem segített sokat, hogy a kezdetekben igazi átjáróház volt a projekt: sok később hírnevet szerző zenész volt jelen a próbáknál, ami már ekkor azt mutatta, hogy komoly dolgok vannak készülőben. A lemezt végül Matt Pavlik (Paralysis, Psilocybe) dobossal és Anthony Bianco basszerrel rögzítették, akik állítólag már ekkor elégedetlenek voltak azzal, hogy kevés beleszólással rendeleztek, így Anthony nem sokkal később már dobbantott is, majd fokozatosan követték a többiek. A folyamat 2019-ig zajlott, amikor végleg feloszlottak, csalódottan, különösebb visszhang nélküli bandaként. Pont ebben az évben figyel fel rájuk a holland No Dust Records és készítettek a lemezükből egy színes-szagos dupla kiadványt az igazi gyűjtők részére. Ekkor bejött, amire senki nem számított: a lemezek hihetetlen tempóban elfogytak, mivel a Xenophile a metal színtéren néhány év alatt pusztán a közzétett dalokkal valódi megbecsülést kapott. A megkésett siker a bandát már nem menthette meg, de a dalcsokrot igen.
De nézzük, mit rejt magában ez az elsőre brutálisnak ható, egy órás játékidővel bíró album. A kevésbé izgalmas borítókép alá 10 tétel került, átlagosan 6 perces játékidővel, de ebben azért elég nagy a szórás (akad 4 perces és 9 pereces is), a stílusnak mondhatni megfelelő hangzással. Ez azt jelenti, hogy nem ez a legnagyobb erősségük, de a kissé koszos hangzás bőven megfelel egy thrash alapokra felhúzott csapat számára. Ugyanakkor egy masszívabb produkció azért képes lett volna még ütősebbé tenni a végereményt, főleg a két gitáros összjátékának hangsúlyosabbá, tisztábbá tételével. Ez ugyanis egy igazi gitáros lemez, de nem a gitárhősködős vonalról. A középpontban fifikásabb, technikás thrash aprítások állnak ugyan, de jelentős részben kapunk heavy metalra hajazó gitárszólókat, ikerszólókat, akusztikus betéteket és kiállásokat. A duó felel továbbá az énekért is, ami egyaránt képes megidézni a hagyományos értékeket, az Anthrax-féle punkos dühöt, melyből pillanatok múlva ott találhatjuk magunkat a Queensrÿche nevű színház drámai előadásán. Mindebből már az első, a lemez címét is tartalmazó Systematic Enslavement of Consciousness ad nekünk tökéletes ízelítőt. A „Rendszerszintű Rabszolgaság” hallatán nem kell meglepődnünk, hogy a koncepció a progresszív thrash metalhoz mindig is közel álló társadalmi dilemmákat állítja a középpontba. Az egésznek adnak ugyan egy sci-fi árnyalatot, de a vallási dogmákkal és a reklámok agymosásával manipulált „idegen” nép nem is állhatna közelebb az emberiséghez, amiről a dalok sorai szólnak. A vad és dühös nyitány után érkező, slágeresebb Absolution vált első körben kedvencemmé az anyagról, hiszen szinte együtt énekelhető refrénje mellett sem mondott le a keményebb részekről, témájában pedig a traumákat és a feloldhatatlan bűntudatot taglalja. Könnyedségének teljes ellentéte a lemez talán leginkább progresszív felfogású darabja, a Scorching The Skies, ahol a slágeresség ugyan marad, de itt minden a tiszta metalról szól.
Lassabb, de erőtől duzzadó darab a filozofikusabb Faceless Destiny, ami az elkerülhetetlen sorssal és a választás illúziójával foglalkozik, szemben a csapat punkosabb, agresszívebb oldalát bemutató Forgotten Holocausttal, ami köntörfalalazás nélkül ítéli el magát a bűnt. A dal szaggatásokkal teli, mégis jól követhető lüktetése, fejlődése bizonyítja, hogy nemcsak a gitárosok, de a ritmusszekció is megéri a pénzét. A lemez talán legdühösebb dala, a Heretic még tovább tekeri a potmétereket, a csapkodó thrash mellé csatolt combosabb üvöltések, csordavokálok, hirtelen váltások alaposan megdolgoztatnak, a nyakatekert szólókról pedig ne is beszéljünk (akad egy pár benne). A grandiózusabb építkezést és fogósabb refréneket a Fate Denied hozza be a képbe ismét, míg a pure thrash Suffer Unto Tyranny a legelborultabb riffeket az egész albumon. A szólók mellett Matt Pavlik dobos erényeit is csillogtató Hollow Corpse után pedig itt is vagyunk a nagy finálénál…amit ezúttal In The Ruins címmel kell keresnünk. A thrash zubbony ledobása, a technikai tudás bemutatása itt alapfeltétel, mert ez a dal inkább az érzelmekről szól. Egy eltékozolt életről, egy romba dőlt világról, az elkerülhetetlen végzetről…
A Xenophile tökéletes példája lehet a „zenészek zenekarának”, akik sosem töltenek meg stadionokat és távol állnak a legtöbb fesztiváltól is. A thrash metalosoknak túl sok odafigyelést igényel, a proggereknek túl karcosak és dühösek, így ott maradtak maguknak a kettő között a senkiföldjén egy szűkös rétegnek, akik viszont alapvetésnek tekintik ezt az egyetlen megmozdulásukat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
