2002 óta hempereg, dagonyázik elégedetten a Zatokrev projekt nemcsak hazájában, Svájcban a sludge/death/doom/drone underground posványban, hanem elég széles körben, ennek ellenére nem nagyon maradt meg az emlékezetemben a csapat neve. Ennek talán az lehet az oka, hogy nem a legtermékenyebb alakulatok klubjába tartozna, hiszen eddig összesen 4 nagylemezük jelent meg néhány split, single és demó mellett, ráadásul elnézve a kiadványaik fogadtatását, igencsak megosztónak mondhatók. A promós fiókunkban landolt …Bring Mirrors To The Surface azonban kiváló ösztönző lehet arra, hogy vállamra csapjam a saját lelkemet egy gondosan bekötözött batyuban és lelkes időutazóként meglátogassam a brigád korábbi anyagait az Alpok hűsítő árnyékában. Valljuk meg, nem szűkölködünk manapság az egészen erős korszakát élő sludge/doom zenéknek, főleg azok elborult, pszichedelikus verzióit tekintve (Thou, YOB, Ufomammut, Amenra, Cult Of Luna, Minsk, Faces Of The Bog, Kongh, Nibiru, Jupiterian stb.) és a baseli csapat szépen bele is illik ebbe a körbe úgy, hogy a saját hangjukat is egész jól megtalálták. Mondjuk nem is tudom, mennyire érdemes többesszámban beszélni, hiszen az egész projekt Frederyk Rotter vállán pihen, aki a fő dalszerző és alapító, körülötte pedig rendszeresen cserélődnek a zenészek és rengeteg vendéget is meg szokott hívni a felvételekhez. Jelenleg Lucas Löw basszer szerepel mellette, aki már részt vett Zatokrev kiadványon, Steffen Kunkel gitáros és David Burger dobos ilyen téren még szűznek mondható.
Az biztos, hogy jól belecsöppentek Frederyk elborult világába, ami csúcsra jár az új korongon. A megszokottnak tekinthető témakörök, mint az emberi tudat, az önmagunkba tekintés és átszellemülés ezúttal is nagyon változatos formában kerül terítékre, mivel hosszasan lehetne sorolni, hogy milyen eszköztárat képes felvonultatni a csapat. Alap a sludge/doom a súlyos riffekkel, amik mondanom sem kell, úgy csapnak pofán, ahogy a kísérleti nukleáris robbanás teszi néhány videón a fákkal és épületekkel, majd jön a post-hardcore, a folk hatások, egy csipet indusztrialis zajongás, drone és ambient zúgások, de ha úgy alakul, felszínre törhet a death, black metal is. Nem mehetünk el szó nélkül a tény mellett sem, hogy a Zatokrevben mindenkinek énekelnie kell (állítólag Frederyk asztmás és egyedül csak keveset tud énekelni). Nincs megúszás, mivel a kórusok és különféle hangok, még ha a háttérben is, de folyamatosan jelen vannak. Hova tovább, a korábbi anyagokon is feltűnő, régi barátok is beköszönnek, mint a Bölzer dalnok Okoi Jones, vagy Cs.R. a Schammaschból (őket rögtön a nagy volumenű nyitány, a Red Storm csatarendbe állítja). A Blood című tételben egy svájci hölgy, Inezona teszi tiszteletét, az Unwinding Spiritsben a Zael & Ardoros Manuel Gagneux segédkezik, a szintén monumentális zárást pedig a Minsk zenekar bevonásával teszik teljessé (hogy pontosan ki, vagy kik szerepeltek a dalban, nem kaptam leírást). Úgy fest a dolog, hogy az összes „fekete bárányt” összeterelték egy LSD trippel megpecsételt disznótorra.
Az egészen jól működő egyveleg kibontakozásához időt is kapunk, mivel a teljes lemez néhány perccel túlcsúszik az órás játékidőn. Ugyan akad pár rövidebbnek nevezhető dal, de az átlagos hossz így is 8-9 percesnek tekinthető. Ugráljunk végig a dalokon, mert érdemes.
A nyitó Red Storm tehát nem szűkölködik változatosságban, néhány zümmögő gitárhang után pedig alaposan nekünk is feszül egy vastag, falbontó témával. A hangszerek szépen elkülöníthetően szólnak, mégis nagy nyomatékkal, erővel, hogy minden megmozdulás a mellkasunkra tudjon ülni, akárcsak a klasszikus értelemben vett éjszakai lidércek. A lassú tempóból még vissza is veszünk a vokál megjelenésével, a belebegtetett hörgés után pedig már a minimalizmus veszi át a terepet: dob és kísérteties hangok. Igen hatásos a dolog, mivel végig garantált a libabőr egy jó fülessel, vagy brutál hangerővel párosítva, természetesen odafigyelve a zenére, mert azt végig megköveteli az anyag. Itt érdemes újra rápillantanunk az egyébként érdekes borítóra is, mert rögtön tudatosul bennünk: hamarosan egy sötét, idegen dimenzióba fogunk kerülni.
A másodikként érkező Blood teszi nyilvánvalóvá, hogy hiába a fogósság, időnkénti slágeresség, a lemezt bizony nem fogjuk kiismerni egyetlen dal alapján, sőt, mindenképp a sokszor hallgatós kategóriába fog kerülni, ha minden szegletét be akarjuk barangolni. A progresszívebb szaggatások, a kalandosabb dalszerkezet, az andalító női énekhang, a teret nyerő billentyűk és az elcsendesülő, nyugalomba süppedő tétel jól mutatja, hogy nem egy délután alatt született (elvileg a lemez alapjai már jó pár éve készen vannak, egyes részeit már 2022-ben rögzítették, ám személyes tragédiák és kellemetlen körülmények miatt sokat csúszott a megjelenés). A magány csendjébe robban be a The Only Voice, ami akár egy post-black metal kiadványnak is becsületére válna egymásba olvadó gitárjaial és gyors tempójával. Persze a hat perc nem az a játékidő, amit egy az egyben végigtolnak ugyanazon a nyomvonalon, így eljutunk egy dallamos, indusztriális hangulatú átmenethez. A lemez közepén elterülő Unwinding Spirits Pink Floydra emlékeztető kimértséggel nyit, aminek kellemes hangjaiba egy igazán ridegre hangolt riff rondít bele magasról. Majd jön a simogató tiszta ének és a gyűlölettel teli hörgés… Első nekifutásra a kedvenc dalom lett, bár nem biztos, hogy ez nem fog változni néhány hallgatás után.
A megszületett nyugalmat újra egy rövidebb, agresszívebb darab szakítja meg, a black metalos áthallások után ezúttal beteg mathcore jellegű törésekkel. Fantasztikus őrjöngés a Faint, de annyira brutál, hogy némileg már tényleg kilóg a sorból. Az ízére ráharapva azonban érthetőbbé válik a Changes, ami az őrültség és a sludge szerelemgyerekévé válik, egyfajta tetőpontot adva a lemeznek extrém hozzáállás terén. Ehhez képest a klipes Pearl Eyes valódi könnyed sláger, amit illik megfejelni egy világvége hangulatú, cipőbámulós záró darabbal, természetesen a legkomolyabb játékidővel karöltve. A Deep Dark Turns Green egy jól felépített lebegés, aminek témái is inkább az ének alárendeltjévé válnak, hogy együtt járjanak minden érzelmi szintet a mélységtől a magasságig.
A hivatalosan augusztus 29-én megjelenő anyag sokat késett, el is csúszott néhány neves pályatárs nagyobb visszhangot keltő kiadványa mellett, de ha a példaként felsorolt bármelyik zenekar, esetleg a már visszavonult (legalábbis úgy tűnik) Neurosis zenéjét kedveled, akkor mindenképp adj esélyt a Zatokrevnek, mert ott van a helye a legjobbak között. Részemről bivaly erős 9 pont, a rövid kizökkentés miatt, de lehet másnak épp a kiszámíthatatlan durvulás fog bejönni. Bízzunk benne, hogy nem kell majd újabb hosszú éveknek eltelnie egy esetleges folytatáshoz és a hallgatóság is jobban felfedezi magának a svájciak munkásságát. Ahogy írtam, nekiállok visszafelé is ismerkedni velük.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
