Zeal & Ardor
Wake of a Nation [EP]

(Szerzői • 2020)
Professor Shub Niggurath
2020. október 29.
0
Pontszám
9

Úgy kezdődött az egész, hogy Manuel Gagneux egy fórumon feltette a kérdést, hogy mi az a két zenei stílus amit biztosan nem lehet keverni? Jött a válasz, hogy a gospel és a black metal, Manuel pedig annyit mondott fogd meg a söröm öcskös. A többi meg már történelem, ahogy mondani szokták. Szóval kijelenthetjük, hogy jelenleg az egyik legnagyobbat menő underground zenekar, egy vicc miatt lett. Úgy, ahogy az Igorrr is csak a sokadik lemezzel tört be, úgy ők is csak a Stranger Fruit-al lettek ismertebbek. Mondjuk az is biztos, hogy elég szélsőséges a megítélésük, többnyire. A legtöbb ember vagy imádja és zseninek tartja, vagy pedig hallgathatatlan bohóckodásnak. Mindenki döntse le maga melyik táborhoz csatlakozik, ha akar egyáltalán, de annyi bizonyos, hogy elég egyedi amit csinálnak.

Számomra a black metal sosem a kifestett sátánkodást jelentette, még ha az a része is király, ha nem inkább a szélsőség, határokat feszegető érzelmi megnyilvánulásokat.  Annál pedig, hogy spirituális vallásos dalokat itatunk át okkultizmussal és énekelünk közbe az amerikai rabszolgasáról, kevés jobb határfeszegetést és szabályfelrúgást tudok elképzelni. Az meg már csak Manuel zsenijét bizonyítja, hogy két teljesen eltérő zenei világot tudott úgy össze fésülni, hogy annak eredménye egy zenébe oltott, modern rituális szeánsz. Ami a koncerteken többszörösen jön vissza. Most pedig ott tartunk, hogy a két évvel ezelőtti nagylemez után itt a második EP, Wake of a Nation címmel.

ZEAL & ARDOR - Vigil

Mindenki tudja, hogy mi zajlik most az államokban, én még sem kapcsoltam össze a dolgokat, még akkor sem amikor már publikus volt a lemez címe. Az igazsághoz, mondjuk hozzá tartozik, hogy csak az első dalt hallgattam meg, aztán direkt vártam a teljes lemezre. Majd a jobbik felem hívta fel a figyelmemet, a Vigil-ben hallható „I can’t breath” sorra, amire egyébként rá is függött. Így már egyértelmű volt hova is akar ki futni a dolog. Amit mondjuk nem vártam, de jobban bele gondolva teljesen adta magát. Persze most rájuk lehetne sütni, hogy csak meglovagolják az egészet, mint ahogy teszik is sokan, én náluk még sem érzem ezt, az interjúikból és az jön le, hogy egy tejesen őszinte a művészetnek élő emberek, főleg Manuel. A metal-ban meg egyébként is divat inkább a múltra reflektálni, így szerintem kellet is valaki aki a jelennel is foglalkozik.

ZEAL & ARDOR - Tuskegee

A lemez pedig, a maga 17 percével sok újdonságot nem mutat, viszont nagyon jó dalokat abban a stílusban amit az internet népe megálmodott neki, viszont igen. A Vigil a lassú, blues-os témáival és aktuális szövegével, talán a legérzelmesebbre sikerült az egész lemezen, nagyon erős kezdés. A Tuskegee egyből megidézi számunkra az északi szeleket, hogy tudjuk azért,, elméletileg black metal-nak is kéne itt lennie. Bármely norvég atmospheric black metal zenekar örülne, egy ilyen jól megírt dalnak, sátán varjú károgás, fülbemászó és nem túl bonyolított riff. Manuel dallamos éneke az ami felteszi az i-re a pontot. Az At the Seams pedig mintha az első két dal keveréke lenne, blues-os lágyulás keveredik, a metal karcosságával és sikerült ezt gy kiegyensúlyozniuk, hogy az egyiken se essen csorba és egy kerek egész dalt kapjunk. A Trust No One-ban pedig megkapjuk azt a kórust ami már szinte a védjegyük és nekem személy szerint a kedvenc húzásuk, ami koncerten a ténylegesen két plusz énekessel még nagyobbat üt. A végső címadó dal, a törzsi, rituális jellegével pedig igazi harci induló, ami felpumpálja az ereinkben a vért és fogunkat csattogtatva indulunk a csatába.

Igazából azoknak akik eddig nem ismerték zenekart tökéletes kezdés a lemez, hiszen röviden és tömören mutatja be a Zeal & Ardor világát, amiből el lehet dönteni, hogy kíváncsiak vagyunk-e a többi cuccukra. Viszont a veteránoknak ha sok újdonságot nem is fog mutatni, annál jobb dalokat viszont igen. Kicsit éhesen maradtunk a végére, de inkább ez mint a töltelék dalok.